Jon szemszög

A hideg szél kint tombolt, de én nem törődtem vele. Miközben a szobába léptem, a szívem hevesen vert, mintha minden egyes mozdulatom egy mérföldkő lenne. Niki, az én kislányom… épp most pihent, kiszolgáltatva, a sérülésekkel, amiket azok a férfiak okoztak neki. De most biztonságban volt.

Óvatosan lehelyeztem a kis ágyra, és kezeim között szorosan tartottam a plüss farkast, amit mindig vele hoztam. Az egyetlen dolog, ami talán segíthetett neki abban, hogy ne érezze magát teljesen elveszve. A farkas… a mindig jelen lévő társ. Szellem biztosan vigyázott rá.

– Maradj itt, Szellem. – mondtam halkan, és a farkas megértően, mintha tudta volna, hogy most egy különleges feladata van, helyet foglalt az ágy mellett.

Bár Szellem egyedül is megvédené őt, valamiért azt éreztem, hogy jobb, ha itt van. A farkas megértette, és némán leült a lábánál. Niki biztosan érzi, hogy van valaki, aki vigyáz rá. Egy hatalmas, erős lény, aki nem hagyná, hogy bármi bántsa őt.

Miközben az ágy mellett álltam, még mindig éreztem a dühtől forró vért az ereimben. Fel kellett készülnöm arra, hogy választ kapjak. A kérdés, ami most mindent eldönthetett: ki volt az, aki ezt tette Nikivel?

Miután biztosítottam magam arról, hogy Niki nem fog felébredni, elhagytam a szobát, és a folyosóra indultam. Még most is hallottam a hideg falak között a lépteimet, ahogy a gondolataim fojtogattak. De nem hagyhatom, hogy ez így folytatódjon.

A férfiak, akik ezt tették, azok nem maradhattak következmények nélkül. Az igazságnak meg kellett találni őket.

A lábam alatt a kő hideg volt, és a folyosó sötétsége a lépteimet kísérte. Elértem az egyik szobát, ahol a két férfi tartózkodott, akik egyértelműen felelősek voltak azért, ami történt.

Betörtem az ajtót.

– Melyikőtök volt az? – kérdeztem halkan, de a hangom tele volt dühvel és fájdalommal. – Ki tette ezt vele?

A férfiak megdermedtek, de nem válaszoltak. A szoba csendje nehezedett ránk, mint egy köd, ami mindent eltakar.

– Ne próbáljátok elterelni a figyelmet! Tudom, hogy ti voltatok. – mondtam, és léptem egyet előre, hogy lássák, nem vagyok hajlandó tűrni az ilyen cselekedeteket.

Az egyik férfi, akit nemrégiben láttam a vár udvarán, gúnyos mosollyal válaszolt.

– Miért érdekel téged egy egyszerű kis lány? – mondta gúnyosan. – Tudod, hogy mi a családneve. Az ő családja… ő csak egy árnyék.

A másik férfi gúnyosan nevetett, majd folytatta.

– Miért próbálod megmenteni őt? Tudod, hogy nem sokáig maradhat veled, nem igaz?

Az egész szoba olyan volt, mintha egy borongós árnyék borította volna el. A dühöm újra felkorbácsolódott.

– Ne merjétek még egyszer ezt mondani róla. – mondtam, miközben a szívem tele volt haraggal és fájdalommal. – Még ha tudjátok is a családnevét, akkor sem tehettek vele ilyet. Ő egy ártatlan kisgyerek, akit én neveltem fel!

De ők nem hátráltak meg. Sőt, úgy tűnt, hogy egyre inkább gúnyolódnak.

– Mire gondolsz, Jon Snow? Hogy egy Targaryennek segítesz? Az ő családja még a tűzben is elhamvadt. Miért törődnél vele? – válaszolta az egyik férfi, miközben a szavai egy-egy szúrásként értek engem.

A haragom elszabadult, de próbáltam visszafogni magam. Ők nem érdemeltek meg egy perctől többet.

– Ne merjétek még egyszer ezt mondani. Ha a nevetekre hallgatok, már régen a hóban fagyott volna meg. De én nem hagyom, hogy bárki más is bántsa őt.

A férfiak megrettentek. Most, hogy elmondtam nekik, mit jelent nekem Niki, talán már nem merték folytatni a gúnyolódást.

Még mindig fájt, hogy mi történt, és bár tudtam, hogy Niki nem érdemli meg ezt, mégsem engedhettem, hogy a múlt árnyai befolyásolják a jövőt.

Niki a család, és senkinek nincs joga bántani őt.

De most már biztosan tudtam egy dolgot: a harcot nem adhatom fel.