Niki szemszög

Már nem tudom, hány nap telt el. A fájdalom lassan mindent elnyelt. A sebeim égtek, és az éhség élesen hasított a gyomromban. A hangok zúgtak a fejemben, de egy dolog volt, amit tisztán hallottam:

– Jon… – suttogtam ismét, ahogy mindig.

De most valahogy máshogy. Valami belülről azt súgta, hogy nem hagyhatom fel a reménnyel.

Ahogy ott ültem, a hideg kövön, a gondolataim között egy pillanatra mintha magam előtt láttam volna egy alakot – egy sötét hajú férfit, aki mindig is ott volt, amikor szükségem volt rá.

Jon.

– Jon… kérlek… – mondtam halkan, magamnak. A hangom már majdnem elhalványult.

De ekkor hallottam valamit. Egy zajt.

A pince ajtaja nyikorgott, és az ismerős léptek.

A szívem hevesebben kezdett verni.

– Jon… – suttogtam ismét, de már a torkomban egy csomó lett a félelemtől.

De nem történt semmi. A lépések távolodtak. Csak egy pillanatra gondoltam arra, hogy talán hallottak, talán megérkezett. De aztán ismét a csend.

Miért hagytak itt? Miért nem jött el értem?

A válaszom az egyetlen reményem maradt: Jon.

Jon szemszög

A kezemben ott volt a plüss farkas. Az egyetlen dolog, amit Nikiről találtam.

De ez nem volt elég. Tudtam, hogy valahol ott van. A férfiak hazudtak, és én nem hagyhatom, hogy elvegyenek tőlem.

A vár körül pánik kezdett eluralkodni, ahogy mindenki értesült a történtekről, de én nem hagytam, hogy ez elvonja a figyelmemet.

– Mi van, Jon? Mi történt Nikivel? – jött egy ismerős hang a hátam mögül. Kijózanítóan hatott, hogy egy újabb ember próbált közbeavatkozni, miközben én a saját harcomat vívtam.

Töröltem a szememből a könnyet, és megfordultam.

– Nem tudom. De megtalálom. – válaszoltam határozottan.

A férfi szemei szomorúak voltak, és én tudtam, hogy nem lesz könnyű elhitetni velük, hogy még mindig él.

– Jon, nem bírhatod ezt tovább. Azt mondták, meghalt. Tudd, hogy őt már nem hozhatjuk vissza.

A szemem megfagyott, és a kezem ökölbe szorult.

– Ne mondj ilyet! – mondtam halkan, de határozottan. – Niki él. És én meg fogom találni.

A férfi elfordult, de valamit láttam az arcán. Félelmet?

Nem érdekeltek. Egyedül csak ő érdekelt.

A váron kívül a hideg élesebbé vált. Az udvaron hópelyhek szálltak alá, és bár mindenki a falak biztonságába húzódott, én a sötétbe mentem. A férfiak hazudtak, és ha kell, keresek tovább.

Minden nyomot figyelmesen végigkövettem.

A plüss farkas mindent elmondott nekem.

Niki még él.

Niki szemszög

Ismét hallottam lépéseket.

De most egy másfajta léptek voltak. Ez a lépés más volt, mint bármelyik, amit eddig hallottam.

A szívem felgyorsult, és valami éles érzés járt át, mint a tűz. A remény és a félelem keveredett.

– Jon? – kérdeztem, a hangom alig halható volt a sötétségben.

Hirtelen egy ismerős hang hallatszott.

– Niki… – mondta egy ismerős hang, és a szívem hevesebben vert.

Jon!

A lépések közeledtek.

– Jon! – kiáltottam most már hangosabban, hiszen most már biztos voltam benne.

És ekkor éreztem, hogy valaki megragadja a kezem.

– Niki… – mondta a férfi, és az arca remegett.

Jon volt az.

– Jon…! – mondtam, és az arca előtt az összes könnyem kifolyt.

Az ő keze erősen szorított, és most valahogy biztonságban éreztem magam.

– Ne aggódj. Itt vagyok. Mindent meg fogok tenni, hogy biztonságban legyél. – mondta, miközben óvatosan felém hajolt.

Aztán átölelt, és a testem végre megnyugodott.