Niki szemszög

A pince sötétsége lassan felemésztett. Napok óta itt voltam, a testemet hideg és fájdalom járta át. A két férfi nem kegyelmezett – néha jöttek, hogy ellenőrizzék, még élek-e, néha csak szórakozásból bántottak.

A csuklóimon lila foltok éktelenkedtek, az arcomon és a karomon pedig apró vágások húzódtak. Eleinte sírtam, rimánkodtam nekik, hogy hagyjanak békén, de mostanra már nem volt erőm sem ellenkezni, sem sírni.

Csak ültem a hideg földön, a térdeimet átölelve, és a sötétséget bámultam.

A hasam korgott, az ajkaim kiszáradtak, és a testem remegett a hidegtől.

De volt valami, amit soha nem adtam fel.

Jon.

Tudtam, hogy keres. Tudtam, hogy nem hagyna el.

De mi van, ha tényleg elhitte, hogy meghaltam? Mi van, ha már nem keres?

A gondolat jobban fájt, mint a sebeim.

– Jon… – suttogtam halkan, szinte hangtalanul.

A pinceajtó hirtelen megnyikordult, és a két férfi lépett be.

– Még mindig itt vagy, kis hercegnő? – kérdezte az egyik gúnyosan.

Nem válaszoltam. Már nem volt értelme.

A másik férfi előrébb lépett, és az államnál fogva felemelte a fejem.

– Csak egy nyomorult kis fattyú vagy. Nem is értem, miért fogadtak be.

A fogaim összeszorultak.

– Nem vagyok fattyú. – A hangom halk volt, de határozott.

A férfi elvigyorodott, majd a kezemre markolt, és élesen végighúzott rajta egy pengét. A fájdalom belém hasított, de nem kiáltottam fel.

Nem fogok nekik örömet okozni.

– Hamarosan úgyis meghalsz. De előtte még egy kicsit szórakozunk veled. – nevetett a másik.

Lehunyottam a szemem, és csak egyetlen dolgot akartam: hogy Jon megtaláljon.

Jon szemszög

Napok teltek el, és egyre mélyebbre süllyedtem a kétségbeesésben.

Nikit mindenhol kerestem. A vár minden zugát átkutattam, az erdőt, az istállókat, de sehol nem volt.

Azt mondták, meghalt.

Megpróbáltam elhinni. Megpróbáltam elfogadni.

De valami bennem azt súgta, hogy nem igaz.

És akkor megláttam.

A folyosó egyik sarkában, félig a porban feküdt Niki plüss farkasa.

Megálltam. A világ körülöttem megszűnt létezni.

Lehajoltam, és remegő kezekkel vettem fel a kis játékot. Hideg volt és kissé szakadt.

A kezem ökölbe szorult, a mellkasom szorított.

– Niki… – suttogtam.

Ez nem lehet véletlen. Ez egy jel.

Ő él.

És én meg fogom találni. Bármi áron.