Jon szemszög

A szoba csöndjét csak a tűz halk ropogása törte meg, ahogy a lángok táncoltak a kandallóban. A kis ablakon át a hó még mindig hullott, és a táj elmosódottan szürkésfehérbe borult. Az orvos elvégezte a dolgát, és most már Niki teljesen biztonságban volt. Az apró sebek lassan gyógyultak, és bár fájdalmas emlékek maradtak, mégis úgy éreztem, hogy most, ebben a pillanatban, a legfontosabb az volt, hogy a kislány ott van mellettem.

Niki a kezemben aludt, és a tűz fénye játékosan megvilágította az arcát. Az arcán nyugodt kifejezés ült, és nem volt többé ott az a félelem, amit akkor láttam, mikor először rávetették a köteléket. Az őszinte szeretet és gondoskodás, amit próbáltam neki adni, lassan rendet tett a világában. Ő volt az én kislányom, és én mindig ott leszek, hogy megvédjem őt, bármit is hozzon a jövő.

A halkan dübörgő léptek zaja szakította meg a csendet. Mikor felnéztem, Mormont állt az ajtóban. A férfi aggódó tekintettel nézett rám, és bár nem mondott semmit, a pillantása mindent elárult. Tudta, hogy mi történt, és hogy mennyire fájt ez nekem. De nem volt szükségem szavakra. Tudtam, hogy számíthatok rá.

– Jon, jól van? – kérdezte, miközben belépett a szobába és leült a tűz mellé. – Niki rendben van?

– Igen, jól van. – válaszoltam, miközben Niki fejét a karomban nyugodtan tartottam. – Csak egy kis pihenésre van szüksége. Ahogy mondtam, az orvosok szerint nem lesz semmi baj.

– Ez jó hír. – mormogta Mormont, és ránézett Niki arcára. – Miért hagytad, hogy egyedül menjen? Az ilyen veszélyes dolgok mindig akkor történnek, mikor az ember a legkevésbé számít rá.

– Nem tudtam. – mondtam halkan, miközben elfordítottam a fejem. – Nem gondoltam, hogy bárki is bántani akarnà.

Mormont hallgatott egy pillanatra, és miközben figyelmesen nézte a kislányt, egy apró sóhajt engedett el.

– Mindig van valaki, Jon, aki el akar venni tőled valamit. – mondta. – De ha valami fontosat találsz, akkor mindent meg kell tenned, hogy megvédd.

A szavak súlya ott csengtek a levegőben, és bár tudtam, hogy igaz, valahol mégis úgy éreztem, hogy én semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam a jövőbeli fájdalmat. Mert bár most Niki biztonságban volt, sosem tudhattam, mi vár még ránk.

Mormont még egy pillanatra elgondolkodott, majd visszanézett rám.

– Gondolj a jövőre, Jon. – mondta, és egy kis mosoly jelent meg az ajkán. – És ne feledd, hogy Niki nem csak a te lányod. A mi családunk része is.

A szavai megleptek, és bár nem voltak teljesen biztosak, mégis valahogy vigasztaltak. Niki most már nemcsak egy apró lány volt, akit meg kellett védeni. Ő a családunk volt, a jövőnk, és mindannyiunkért felelősek voltunk.

Niki reggel ébredés után egy kicsit jobban volt, bár még mindig kimerültnek tűnt. De a szemei tiszták voltak, és a mosolya, bár kicsi, elég volt ahhoz, hogy minden fájdalmat és nehézséget elfelejtsek.

– Apa… – mondta, amikor meglátott engem, és elmosolyodott, miközben megpróbált felülni.

Én gyorsan odaértem hozzá, és finoman segítettem neki.

– Jól vagy? – kérdeztem, miközben még mindig féltettem. – Szükséged van valamire?

Niki megfogta a kezemet, és halkan beszélt.

– Csak egy kicsit szeretnék sétálni.

A kérés egyszerű volt, de a szívem a helyén éreztem, hogy nem tudom megengedni neki, hogy mindent felejtsen el egy pillanatnyi pihenés után. De valami azt súgta, hogy Niki most már erősebb, mint bármi, amit a világ hozhat.

– Rendben van, de csak ha velem jössz. – mondtam, miközben megfogtam a kezét.

Niki boldogan bólintott, és a két kezünkkel a tűz felé indultunk, hogy egy új nap kezdetét együtt, békében és szeretetben éljük meg.