Niki szemszög

A nap magasan járt az égen, és a hó lassan olvadni kezdett az udvar kövein. Szellem mellettem ült, hatalmas, fehér bundájával szinte világított a napsütésben.

Jon ma reggel azt mondta, dolga van, és kérte, hogy maradjak az udvaron, amíg visszatér. Bár nem szerettem, ha egyedül hagy, tudtam, hogy mindig visszajön hozzám.

Szellem bundájába temettem az ujjaimat, és elmosolyodtam, amikor a farkas halkan felmordult.

– Te is unod már, hogy mindig várnunk kell, igaz? – kérdeztem halkan.

Szellem nem válaszolt – persze, hiszen nem tudott beszélni –, de a vörös szemeiben mintha értelem csillant volna.

Ekkor éreztem meg.

Egy különös, ismeretlen érzés futott végig rajtam. Mintha valaki figyelt volna.

Összerezzentem, és Szellem is megfeszítette az izmait. Felnéztem, és két idegen alakot pillantottam meg a várkapunál.

Az egyik férfi magas volt, sápadt bőrű, hosszú, ezüstszőke hajjal. A szemei lilán ragyogtak, akárcsak az enyém. A ruházata gazdagnak tűnt, de valahogy mégis rongyos volt rajta, mintha már sokat viselte volna.

A másik alak egy idősebb férfi volt, sötétebb hajjal és komor arccal. Ő csendben állt a háttérben, de láttam rajta, hogy erőteljes jelenléte van.

A szőke férfi elmosolyodott.

– Milyen különös… egy kislány, aki úgy néz ki, mint én.

A szívem hevesen kezdett verni.

– Ki maga? – kérdeztem halkan, és hátrébb léptem, közelebb húzódva Szellemhez.

A férfi nevetett, de a hangja hideg volt, mint a tél.

– A nevem Viserys. Viserys Targaryen. És te… te az én családomhoz tartozol.

Jon szemszög

Az udvar felé tartottam, amikor meghallottam a hangját.

Viserys.

A gyomrom összeszorult, és azonnal sietős léptekkel indultam tovább. Ahogy kiértem, megláttam Nikit – és Viserys Targaryent.

A férfi halvány mosollyal nézett rám, de a szemében nem volt barátság.

– Nos, hát itt van az északi fattyú. – mondta gúnyosan. – És az én elveszett rokonom, akit úgy tűnik, magadhoz vettél.

Niki értetlenül nézett rám, a szemei kérdőn csillogtak.

– Jon…? – suttogta.

Odaléptem elé, és védelmezően Szellem mellé álltam.

– Mit akarsz itt, Viserys? – kérdeztem komoran.

A másik férfi, aki Viserys mögött állt, eddig csendben figyelt minket, de most előrelépett. A tekintete hideg volt, és éreztem, hogy veszélyes ember.

Viserys azonban nem zavartatta magát.

– Csak azt, ami jogosan a miénk. – válaszolta könnyedén. – A lányt.

A vérem felforrt.

– Ő nem megy sehova.

Viserys ajka megrándult, mintha nem tetszett volna neki a válaszom.

– Még nem tudja, ki ő valójában. – mondta halkan, majd lenézett Nikire. – De hamarosan megtudja.

Niki egyre jobban hozzám bújt, és éreztem, hogy reszket.

Viserys ekkor előrébb lépett, de Szellem vészjóslóan morogni kezdett. A férfi megállt, majd sóhajtott.

– Rendben. Egyelőre elmegyek. – mondta végül. – De ne hidd, hogy ezzel vége. Hamarosan visszatérek – és akkor a lány is velünk jön.

Megfordult, és a társával együtt elindult a kapu felé.

Még percekig álltam ott, a kezemet óvatosan Niki vállán tartva.

A kislány remegve nézett fel rám.

– Jon… ki vagyok én? – kérdezte halkan.

Nem tudtam azonnal válaszolni. Csak annyit tudtam, hogy bármi is történik, én nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem.