Niki szemszög

A lábaim egyre jobban fájtak, de nem álltam meg. A hideg levegő égette a tüdőmet, az ágak az arcomhoz csapódtak, de nem törődtem velük. Csak futottam, minél messzebb attól a helytől, ahol gúnyoltak, ahol azt mondták, hogy nem tartozom oda.

De hova tartozom akkor?

Egy pillanatra megtorpantam, és körülnéztem. A fák magasra nyúltak körülöttem, a szél halkan susogott az ágak között. Minden csendes volt. Túl csendes.

Szellem!

Hol van? Az előbb még velem volt! Megfordultam, hátha meglátom a fehér bundáját a fák között, de sehol sem volt. Egyedül voltam.

Egy reccsenés hallatszott a hátam mögül.

Összerezzentem, és gyorsan megfordultam, de nem láttam semmit. Csak a sűrű erdőt. A szívem hevesen vert.

– Szellem? – szóltam halkan, de csak a szél válaszolt.

Valami nincs rendben.

Egy újabb reccsenés. Ezúttal közelebbről.

A torkomban dobogott a szívem, ahogy lassan hátráltam. A lábam alatt ropogott a hó, és már éreztem, hogy kezd átfagyni a köpenyem. Az erdő egyre sötétebb lett, mintha az ágak is össze akarnának záródni fölöttem.

Aztán… megpillantottam valamit.

Két fénylő szem villant meg a fák között.

Egy farkas.

De nem Szellem.

Ez a farkas sötétszürke volt, nagyobb, mint amilyennek egy közönséges farkasnak lennie kellene. A tekintete hidegen csillogott, és ahogy megmozdult, láttam, hogy nincs egyedül. Még két másik farkas lopakodott elő a fák közül.

Megdermedtem. Most mit csináljak?

Hátrálni kezdtem, de tudtam, hogy ha futni kezdek, azzal csak még jobban felkeltem az érdeklődésüket.

A legnagyobb farkas vicsorogni kezdett. A fogai élesen villantak meg a halvány fényben.

Nem tudtam megmozdulni.

Akkor hallottam meg a hangot.

– NIKI!

Jon.

A farkasok is felfigyeltek a hangra, egy pillanatra megtorpantak. Én pedig ezalatt hátráltam még egy lépést.

Ekkor egy fehér árny rohant elő a fák közül.

Szellem.

A hatalmas farkas közénk vetette magát, mély, fenyegető morgása betöltötte az erdőt. A szürke farkasok megmerevedtek, majd egy pillanatnyi farkasszemet nézés után hátrálni kezdtek.

Én még mindig nem tudtam mozdulni.

Aztán Jon kirohant a fák közül.

Jon szemszög

Amikor megláttam Nikit a farkasokkal szemben, minden más megszűnt.

A lábam szinte magától vitte előre a testem, a kezem már a kardom markolatán volt. De aztán Szellem odaugrott elé, és a vadállatok végre meghátráltak.

Nem vártam tovább. Odasiettem Nikihez, és azonnal letérdeltem elé.

– Jól vagy? – a hangom rekedt volt az aggodalomtól.

Niki nagy, lila szemei rám néztek, és láttam bennük a félelmet. De nem sírt. Csak remegett.

– Gyere ide. – Nem vártam meg, hogy válaszoljon, csak magamhoz húztam, és szorosan átöleltem.

Éreztem, ahogy az apró teste még mindig remeg. Egyik kezemmel a fejét simítottam végig, a másikkal óvatosan tartottam.

– Ne csináld ezt még egyszer. – A hangom halk volt, de határozott. – Soha.

Egy ideig nem szólt semmit, csak az arcomhoz bújt.

Akkor éreztem, hogy végre elengedi magát.

Haza kellett vinnem. Most azonnal.

– Induljunk. – Felálltam, és óvatosan a karjaimba vettem. – Mindent rendbe hozunk, rendben?

Niki nem szólt, csak aprót bólintott.

És ahogy elindultam vele vissza a várba, tudtam, hogy most már nem engedhetem el.

Soha többé.