Niki szemszög

A hó lassan olvadt a vár udvarán, a hideg még mindig csípős volt, de már nem olyan kegyetlen, mint amikor az erdőben voltam. Jon végre megengedte, hogy egy kicsit kimenjek a friss levegőre, de szigorúan csak az udvaron belül és vastag köpenyben.

Szellem mellettem sétált, a nagy fehér bundája szinte világított a halvány napsütésben. Ő volt az első, akit megpillantottam, amikor felébredtem a lázból, és azóta még jobban ragaszkodtam hozzá.

– Ne menj túl messzire! – hallottam Jon hangját a hátam mögül.

Megfordultam, és láttam, hogy a lépcsőn áll, karba tett kézzel figyel. Nem volt dühös, inkább csak aggódott, de már megszoktam ezt a nézését. Mindig így nézett rám, amikor szerinte valami veszélyes dolgot csináltam.

– Csak egy kicsit sétálok! – kiáltottam vissza mosolyogva.

Jon felsóhajtott, de bólintott. Tudtam, hogy nem akar még mindig egyedül hagyni, de nem akart a szabadságomtól sem megfosztani.

Ahogy Szellem mellett sétáltam, a hó ropogott a csizmám alatt. Az elmúlt napok rémálomként lebegtek a fejemben – az erdő, a hideg, a félelem –, de most végre valami más volt. Most biztonságban voltam.

Egyszer csak egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.

– Milyen érdekes, hogy még mindig itt vagy.

Megtorpantam. Már ismertem ezt a gúnyos hangot.

Lassan megfordultam, és két idősebb fiú állt mögöttem. Az egyikük, egy barna hajú, vékony fiú összefont karral méregetett. A másik, alacsonyabb, vörös hajú, kajánul vigyorgott.

– Mit akartok? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy Szellem mellém lép, és morogni kezd.

– Csak azon gondolkodtunk, vajon mit keres itt valaki, akinek lila szeme van. – A barna hajú fiú lassan megkerült. – Nem illesz ide. Tudjuk, ki vagy.

A gyomrom összeszorult. Tudják?

– Csak Jon miatt vagy itt – folytatta a másik. – De ha ő nem lenne, senki sem fogadna be egy ilyen... különcöt.

A kezeim ökölbe szorultak, de nem szóltam semmit. Azonban Szellem előrébb lépett, és egyre mélyebb morgást hallatott.

A fiúk hátráltak egy lépést.

– Ez még visszaüthet rád, kislány. – A barna hajú megrázta a fejét. – A farkas nem lesz mindig melletted.

A torkomban gombóc nőtt. Nem akartam gyenge lenni. Nem akartam, hogy lássák, mennyire bántanak a szavaik.

Hirtelen megpördültem, és rohanni kezdtem. Nem néztem hátra, nem törődtem semmivel, csak futottam előre, ki az udvarról, át a vár kapuján.

Csak amikor már a fák közé értem, akkor vettem észre, hogy ismét az erdőben vagyok.

Jon szemszög

Egy pillanatnyi figyelmetlenség, és már nem láttam Nikit. Az előbb még az udvaron volt, most pedig… sehol.

A gyomrom görcsbe rándult. Már megint eltűnt.

– Niki! – kiáltottam, és azonnal leugrottam a lépcsőről.

A szolgálók döbbenten néztek rám, néhányan a kapu felé pillantottak.

– Látták, merre ment? – kérdeztem az egyik őrtől.

– Az erdő felé szaladt, uram. – A férfi kissé zavartan felelt. – A farkas utána ment.

Szellem. Hála az égnek, hogy mellette van!

Nem gondolkodtam tovább, azonnal a kapu felé indultam.

Niki az erdőben... megint.

Ezt nem fogom hagyni. Nem hagyom, hogy újra baja essen.