Niki szemszög

Fájdalom. Ez volt az első dolog, amit éreztem, amikor végre tudatosult bennem, hogy élek. A testem minden egyes részét éles, szúró fájdalom jellemezte, mintha minden egyes mozdulatom súlyos lett volna. És ott volt az érzés, hogy valami nincs rendben, hogy nem vagyok már a helyemen.

A szemem kinyílt, de az első dolog, amit láttam, az Jon aggódó arca volt. Azonnal megéreztem, hogy valami történt, hogy valami fontos történt, és talán el is veszíthettem mindent.

– „Jon…” – suttogtam, próbálva kimondani a nevét, de a hangom elhalványult.

Jon szinte azonnal lehajolt hozzám, kezeit az enyémekhez simítva. A szemében a fájdalom tükröződött, de valami más is: a hűség, az aggodalom és a szeretet.

– „Ne beszélj, Niki, csak pihenj…” – mondta, miközben szorosan megfogta a kezemet. – „Ott vagyunk melletted. Minden rendben lesz.”

Az egész testem remegett, ahogy próbáltam összeszedni magam. Az éles fájdalom még mindig ott volt, de valahogy a hangja megnyugtatott. Azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy valaki mellettem van, hogy valaki vigyáz rám.

De a fájdalom még mindig ott volt.

– „A… a nyakláncom…” – mondtam halkan, próbálva elérni a régi, elnyűtt nyakláncot, amit Jon adott nekem gyerekkoromban.

Jon azonnal elkapta a kezemet és óvatosan leellenőrizte a nyakamat, mintha biztos akart lenni, hogy még mindig ott van.

– „Itt van. Ne aggódj… mindig itt lesz.” – válaszolta, és megerősítette a kezemet, miközben igyekezett segíteni nekem, hogy valahogy elviseljem a fájdalmat.

Az ajkai egy pillanatra rásimulnak az enyémekre, de csak egy rövid csók volt, mintha arra próbálná biztosítani, hogy ott lesz mellettem, hogy megvéd minden bajtól.

Valami hatalmas erő ébredt fel bennem, és összeszedtem az utolsó erőimet, hogy legalább egy kicsit mozduljak. Az agyam még kábult volt, de a szívem már tudta, hogy nem adhatom fel.

– „Segítenünk kell… Neki… mindenkinek…” – mondtam halkan, próbálva utalni arra, hogy bár most gyenge vagyok, nem hagyhatom, hogy a világom elessen.

Jon megpróbálta lecsillapítani a türelmetlenségemet, de a szemeiben ott volt a szeretet és a félelem is.

– „Nem most, Niki. Pihenned kell. Minden rendben lesz, hidd el.”

Nem voltam benne biztos, hogy mindent rendbe lehet hozni, de valahol mélyen éreztem, hogy nem vagyok egyedül. És ez volt a legfontosabb.

Jon szemszög

Niki remegő hangja és a gyenge mozdulatai megrendítettek. Láttam, hogy a fájdalom minden egyes másodpercben elnyeli őt, és bár próbáltam megnyugtatni, tudtam, hogy a szavai kevésnek tűntek. Ahogy ránéztem, mintha az egész világot magamra ölelném, hogy elűzzem a sötétséget, ami körülveszi.

Az őszinte fájdalom, amit az arcán láttam, a legrosszabb dolog, amit valaha éreztem. Nem akartam látni őt így. Nem akartam, hogy bármi is árthasson neki.

De akkor, ahogy az ajkam az övéhez ér, valami csodálatos történt. Éreztem a kapcsolatot, a szeretetet, és tudtam, hogy nem számít, mi történt, mi fog történni, mellette leszek. És talán ez volt az, ami igazán megmentett bennünket.

Niki halk hangja elcsendesedett, és próbáltak a szemével rávenni, hogy folytassuk. De tudtam, hogy pihennie kell, hogy gyógyulnia kell. Minden egyes másodpercben, ahogy ő szenvedett, úgy éreztem, hogy én is elveszítem őt.

– „Nem hagyom, hogy bármi történjen veled. Mindent megteszek, hogy biztonságban tartsalak.” – suttogtam neki, bár tudtam, hogy nehezen fogja megérteni a pillanat súlyosságát.

De miközben próbáltam elhalványítani az én félelmemet, Niki kezét finoman megszorítottam. Újra és újra biztosítottam arról, hogy itt vagyok. A nyaklánca, amit gyerekkorában kaptam, ott lógott, és minden egyes másodpercben erőt adott nekem, hogy kiálljak mellette.

A feszültség, ami körülöttünk volt, csak egyre nőtt. A palota falai nem adtak védelmet, de mindent megpróbáltam tenni, hogy megvédjem őt.

A szemeiben egy újabb szikra lobbant. Nem tudom, hogy mi volt ez, de úgy éreztem, hogy épp annyi ereje van, hogy visszahozzon engem a valóságba.

– „Rendben… segítenünk kell…” – mondta halkan, miközben erősen megpróbálta felállni, hogy harcoljon tovább.

– „De most pihenned kell… el fogunk juttatni a megfelelő helyre. Ne aggódj!” – mondtam neki, de közben szívem mélyén éreztem, hogy valami nagyobb erőre van szükségünk, hogy ezen túl tudjunk lépni.

Ahogy végül ott ültünk, próbáltam minden feszültséget elűzni, és megpróbáltam csak az ő szemébe nézni, hogy biztos legyek benne, hogy mindent meg fogunk oldani.

Egy pillanatra mintha a szívünk egy ütemre vert volna, és én is éreztem, hogy nincs már más választásom. Az életem egy szempillantás alatt változott meg.