Niki szemszög

A nap lassan lebukott a horizonton, aranyba és narancsba festve az eget. A kastély kertjében sétáltam Jonnal, a friss levegő kellemesen hűvös volt, és a sárkányok csendben pihentek nem messze tőlünk. Olyan békés volt minden, mintha az idő egy pillanatra megállt volna.

– „Furcsa, nem?” – törtem meg a csendet, ahogy oldalra pillantottam rá.

Jon rám nézett, a szemeiben valami különös csillogás volt.

– „Mi az?” – kérdezte kíváncsian.

– „Csak az, hogy évekkel ezelőtt, amikor még gyerekek voltunk, mindig arról álmodoztunk, hogy egy nap minden rendben lesz. És most itt vagyunk, és tényleg... tényleg minden rendben van.” – feleltem mosolyogva.

Jon elgondolkodva nézett rám, majd halkan felnevetett.

– „Tényleg mindig ezt akartad?”

Bólintottam.

– „Igen. És te?”

Egy pillanatra elhallgatott, mintha a megfelelő szavakat keresné, majd halkan megszólalt.

– „Én mindig csak azt akartam, hogy te boldog legyél.”

A szavai melegséggel töltöttek el, és egy pillanatra csak álltam ott, szavak nélkül.

Jon közelebb lépett hozzám, a szívem kihagyott egy ütemet.

– „Niki...” – suttogta, és a hangjában ott volt minden, amit éreztem.

A szél lágyan belekapott a hajamba, és egy pillanatra mintha minden megszűnt volna körülöttünk. Jon lassan a kezeim után nyúlt, gyengéden tartotta őket, mintha attól félne, hogy eltűnök.

És akkor megtörtént.

Jon óvatosan lehajolt hozzám, és ajkai lágyan az enyéimhez értek.

A világ megszűnt létezni. Csak ő volt, és én.

A csók gyengéd volt, de egyben olyan mély és őszinte, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Annyi időt vesztegettünk el, annyi fájdalmat és veszteséget éltünk át... és most itt voltunk, és végre együtt lehettünk.

Amikor elhúzódott tőlem, a homlokát az enyémnek döntötte.

– „Sajnálom, ha túl hirtelen volt.” – mondta halkan, de a mosolyából láttam, hogy nem bánta meg.

Halkan felnevettem.

– „Ha tudnád, mióta vártam erre...” – suttogtam, és ismét hozzá simultam.

Jon szemszög

Láttam a csodálkozást és az örömöt Niki arcán, és tudtam, hogy jól tettem.

Annyi éven át próbáltam magamban tartani ezt az érzést, elhitetni magammal, hogy csak a barátja vagyok, hogy csak meg akarom védeni. De valójában mindig is több volt annál.

– „Én nem akarom, hogy valaha is egyedül érezd magad.” – mondtam halkan.

Niki rám nézett, a szemei csillogtak az alkonyi fényben.

– „Soha nem vagyok egyedül. Mert te mindig itt vagy.”

Ezek a szavak többet jelentettek számomra, mint bármi más.

Lassan leültem a fűbe, és magam mellé húztam őt is. Hópehely és Árnyék csendben figyelték a jelenetet, mintha tudták volna, hogy most valami fontos történik.

– „És most mi lesz?” – kérdezte Niki halkan.

Elmosolyodtam, és megfogtam a kezét.

– „Most? Most végre boldogok leszünk.”

Niki egy hosszú pillanatig nézett rám, majd halkan nevetett.

– „Ez nekem tetszik.”

Összefűztem az ujjainkat, és tudtam, hogy mostantól semmi sem választ el minket.

Ez volt a kezdet. A mi közös történetünk igazi kezdete.