Niki szemszög

A kőfalak között sétáltam, a hűvös levegő halkan zúgott az ablakokon keresztül. Mindig is szerettem egyedül lenni a palota üres helyiségeiben, ahol csak a gondolataim voltak társaim. Ma azonban valami más is vonzott. Egy ajtót pillantottam meg, amely eddig elkerülte a figyelmemet. A rozsdás zár könnyedén engedett, és belépve egy titokzatos, félhomályos helyiségbe találtam magam.

A fal mentén, a poros polcok között ott feküdt egy kard. Egy szép, díszes kard, aminek a markolata alatt apró, de világító motívumok voltak láthatóak. Azonnal megéreztem, hogy valami különleges van benne. Hogy miért, azt nem tudtam, de valami azt súgta, hogy ennek a kardnak köze van hozzám.

Ahogy a kezemet a markolatra tettem, egy ismerős érzés fogott el – mintha életem egy darabját találtam volna meg. De miért? Miért most?

A szobában egyedül voltam, de egy pillanatra úgy éreztem, hogy mintha figyelnének. Az érzés, hogy valami titokzatos dolog vonzott ide, egyre erősödött. Mintha az egész palota titkai mind a kard köré rendeződtek volna. A fém hideg volt a kezem alatt, mégis biztonságot sugárzott.

Amikor felemeltem, mintha a levegő is megváltozott volna körülöttem. A kard súlya szinte megbénított, de valami belső erő azt súgta, hogy tartsam meg, hogy tartsam magamhoz.

„Miért érzem úgy, hogy ez az enyém?” – motyogtam magamnak, miközben a markolatot szorosabban fogtam.

Úgy döntöttem, hogy megmutatom. Talán valaki tud segíteni, miért éreztem ezt a mély vonzalmat a fegyver iránt. Ahogy a trónterem felé tartottam, egyre inkább biztos voltam benne, hogy a kard nem véletlenül került a kezembe.

A trónterem ajtaja előtt egy pillanatra megtorpantam. Miért volt fontos ez számomra? Miért pont most? Ahogy a kardot a kezemben tartottam, egyre inkább elöntött a kíváncsiság és a félelem, de nem tudtam ellenállni annak, hogy belépjek.

Ahogy beléptem a terembe, azonnal észrevették. Jon, Daenerys és Viserys mindannyian rám emelték a tekintetüket, mintha valami súlyos dolog történt volna.

„Niki…” – Jon hangja nem volt teljesen tiszta, amikor először megszólalt. „Mi történt? Mi az a kard?”

A kardot még mindig a kezemben tartottam. Az érzés, hogy valami jelentős dolog van mögötte, egyre csak erősödött. „Nem tudom, Jon… csak… találtam. De úgy érzem, hogy valahogy hozzám tartozik. Mintha a múltam egy darabja lenne.”

Jon közelebb lépett, és szemében zavarodottság volt. „De honnan került hozzád? Miért pont most?”

„Nem tudom…” – mondtam halkabban, és egy pillanatra elbizonytalanodtam. „De valami azt súgja, hogy fontos. Talán a választások ideje van elérkezve.”

Daenerys szemei elkerekedtek, amikor meglátta a kardot. „Ez… ez a kard… nem lehet.” – szólt suttogva, és gyorsan hátrébb lépett.

Viserys is megdermedt. „Ez az apád kardja volt. Egy ősi fegyver… az elveszett időkből. Miért épp te találtad meg?”

A szívem hevesen vert. Az apám kardja? De miért? Miért pont én találtam meg? Honnan tudják, hogy az apámé volt?

„Az apámé?” – kérdeztem kétségbeesetten. „De én nem emlékszem semmire. Miért nem mondtátok el nekem?”

Jon szemei szomorúan találkoztak az enyémekkel, mintha mindannyian éreztük volna a helyzet súlyát. „Niki… mi nem akartunk fájdalmat okozni. A múltad olyan dolog, amit meg akartunk védeni tőled.”

Daenerys megrázta a fejét. „De most itt az ideje, hogy megtudd. Az apád… ő egy nagy király volt. És te… te a lánya vagy.”

„Miért nem mondtátok el nekem?” – ismételtem meg a kérdést, most már a könnyek határán. „Miért hagytatok ennyire magamra?”

Viserys egy lépést tett felém, és a szemei mély fájdalmat tükröztek. „Niki… mi mindig is szerettünk volna megvédeni téged a múlttól. Az apád története fájdalmas, és mi azt hittük, hogy talán jobb, ha nem tudsz róla. De most… talán elérkezett az idő.”

Jon, aki egész idő alatt hallgatott, most hozzám lépett, és szelíden megsimogatta a vállamat. „Niki, nem akartuk, hogy elfelejtsd a múltat, de egyszerűen nem tudtuk, hogyan mondjuk el neked. Most már együtt nézhetünk szembe a múlttal, és együtt találhatunk választ.”

Ahogy ott álltunk, mindannyian összefonódtunk egy láthatatlan kötelékkel, és a kard, amit most mindannyian néztünk, mintha egy új fejezetet nyitott volna a történetünkben. A válaszok még mind nem voltak ott, de tudtam, hogy egy új, fontos úton járunk.

Jon szemszög

Láttam Niki tekintetében azt a fájdalmat, amit nem akartam elhinni. Meg kellett értenie a valóságot. A valóságot, ami a múltban volt, és amit az egész életük során el akartunk rejteni előle.

De most már nem volt visszaút.