Jon szemszög

Az erkélyen álltam, és a hűvös szél az arcomba csapott, mintha a levegő minden egyes részecskéje próbálna figyelmeztetni valamire. A kastély falain túl csak a távolság és az éjszaka üres sötétsége látszott, de én nem láttam mást, csak a belső viharomat.

A szívem nehéz volt. Niki állapota, az, amit láttam... hogy mennyire törékeny. Mintha egy határvonalon egyensúlyozott volna, és én nem tudtam megállítani őt, hogy ne essen át rajta. Csak ott ültem, és vártam, hogy a szavak elhagyják a torkomat, hogy elmondjam neki, hogy félek. Félek tőle, hogy elmegy. Félek, hogy a legrosszabb történik.

A csend, ami körülvett, egyre inkább elviselhetetlenné vált. Éreztem, hogy valami nagyobb dolog készülődik, mintha a világ, amit ismertünk, már nem lenne ugyanaz.

„Jon?” – hallottam egy halk, ismerős hangot.

Daenerys lépett ki az erkélyre, és a tekintete mindent elmondott. Tudta, hogy mit érzek, hiszen ő is ugyanúgy aggódott. Mégis, ott volt valami más a szemében. Valami, amit nem tudtam megérteni.

„Nem jöttél be, miért?” – kérdezte halkan, a hangja nem bántó, de érződött rajta az aggodalom.

„Nem tudtam…” – kezdtem, de a szavak nem akartak kicsúszni a számon. „Nem tudtam bejönni. Az egész helyzet…”

„Túl sok?” – fejezte be a mondatom.

Bólintottam, és a tekintetem a horizont felé emeltem. „Igen. És Niki… ő nincs jól. Félek, hogy valami nagyobb dolog készül.”

Daenerys közelebb lépett, és a tekintete most lágyabb lett.
„Jon, ő erős. De te is tudod, hogy nem vagy egyedül ebben. Melletted vagyunk, mindannyian.”

Éreztem, hogy a szavaira szükségem van. Mintha mindent, amit annyi ideje magamban tartottam, most ő mondta volna ki helyettem.

„És ha ő nem lesz már itt?” – kérdeztem halkan, még mindig a távolba bámulva. -  „Mi lesz, ha elveszítem őt?”

„Nem fogod elveszíteni őt, Jon. Tudd meg, hogy mindig van remény.”

Ezek a szavak olyan könnyedén jöttek Daenerys szájából, mintha igazán hinné, hogy minden rendben lesz. De én nem tudtam biztosan.

„De mi lesz akkor, ha egyszer tényleg nem lesz semmi, amit megtehetek?” – folytattam, de az arcomra húzódó feszültség jelezte, hogy valami még mindig súlyos.

„Ez nem az a pillanat, Jon. Ne hagyd, hogy a félelem eluralkodjon rajtad.” – mondta Daenerys.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd végül egy mély levegőt vettem, és elmosolyodtam. „Talán igazad van. De akkor is, még mindig aggódom. Nem tudom, hogy mit kellene tennem.”

„Tudom, hogy nehéz. De mindketten tudjuk, hogy az élet nem mindig az, amit várunk tőle.” – mondta, miközben a kezét a vállamra tette, mintha támogatni akarna.

A szél egy kicsit erősebben fújt, mintha egy vihar készülődne. És bár a csillagok még mindig az égen ragyogtak, valami sötét közeledett. Nemcsak a külső világban, hanem belül is.

„Kell egy kis idő, hogy megtaláljuk a helyes utat.” – mondta Daenerys, mielőtt elindult volna, hogy visszatérjen a kastélyba.

Ahogy végignéztem a távon, úgy éreztem, hogy valami készül. A sötétség, a vihar, és minden, ami velem történt, egy irányba mutatott. De nem tudtam, mi az. Talán a válaszokat akkor találom meg, amikor már késő lesz.

Ahogy Daenerys eltűnt az erkélyről, és az ajtó záródása után ismét egyedül maradtam, mély levegőt vettem. A szél most úgy tűnt, mintha mindent elmondott volna, amit már túl sokáig hallgattam. Az érzéseim összekeveredtek, és úgy éreztem, hogy nem vagyok elég erős.

Az ajtón belépve egy halk, csendes neszt hallottam. Niki.

Lassan léptem oda hozzá, és láttam, hogy az ágya mellett ül, az ablakra nézve. A szemei kicsit fáradtak voltak, de nem volt szó, amit ne értettem volna.

„Niki…” – szóltam, és éreztem, hogy minden egyes szó elérte őt, mintha egy üzenet lett volna.

„Jon?” – nézett rám, és egy fáradt mosolyt küldött felém. „Mi történt?”

„Csak… sok minden történt.” – mondtam, és leültem mellé.

Niki keze magától az enyémbe simult. A szívem összeszorult. „Ne aggódj.” – mondta halkan. „Mindig melletted leszek.”

És ebben a pillanatban éreztem, hogy bármi is jöjjön, nem vagyok egyedül.