Niki szemszög

Az erőd ridegen és komoran emelkedett előttünk. A falak omladoztak, a kapu alig tartotta magát. Mintha az idő már régen elhagyta volna ezt a helyet – de tudtuk, hogy belül nem üres.

Jon mellettem lovagolt, az arcán feszült kifejezés ült. Viserys kissé lemaradva követte, a tekintete folyamatosan a környezetet pásztázta.

– "Ez csapda." – mondta halkan, ahogy a kapuhoz értünk.

– "Tudjuk." – feleltem ugyanolyan csendesen. – "De ha nem megyünk be, sosem tudjuk meg, ki áll az egész mögött."

Jon szeme villámokat szórt rám.

– "Nem kellett volna hagynom, hogy eljöjj."

– "Nem kellett volna azt hinned, hogy megállíthatsz."

Viserys egy rövid, frusztrált sóhajjal leszállt a lováról.

– "Jól van, szerelmesek, ezt később is megbeszélhetitek. Most inkább próbáljuk túlélni ezt az ostoba tervet."

Jon és én egymásra néztünk, de egyikünk sem mondott semmit.

Ahogy közelebb léptem a kapuhoz, éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. Valami nem stimmelt.

– "Talán be kéne csalogatnunk őket. Ha belépünk, mi kerülünk hátrányba." – vetettem fel.

– "Most már mindegy. Tudják, hogy itt vagyunk." – Jon állkapcsa megfeszült, és a kardjára csúsztatta a kezét.

A kapu résnyire nyílt előttünk. Egyetlen pillanatra találkozott a tekintetem egy sötét alakéval a résen túl. Valamit mondani akartam, figyelmeztetni a többieket, de a szavak bennem ragadtak, mert abban a pillanatban megindultak.

Az árnyékok közül pengék villantak elő.

Valaki kiáltott, de a hangot már elnyomta az éles fájdalom, amely áthasított a testemen.

Először csak egy tompa ütést éreztem, aztán valami forróságot a hasamban. A lábaim meginogtak, a világ forogni kezdett körülöttem.

– "J-Jon…" – nyögtem ki, ahogy az erő kiment a lábamból.

A karjaim a sebre szorultak, a vérem forrón csordogált az ujjaim között.

Valaki megpróbált elkapni, de addigra már a földre zuhantam.

A por és vér szaga keveredett az orromban, és minden egyre homályosabb lett.

Láttam, ahogy Jon előreront, a kardja villan a félhomályban. Hallottam a fájdalmas kiáltást, ahogy az egyik támadónk elbukik, de már nem tudtam tisztán gondolkodni.

A szemhéjam ólomsúlyú lett.

– "Ne… hagyj… itt…" – suttogtam, de nem tudtam, hogy Jon hallotta-e még.

Aztán minden elsötétült.

Jon szemszög

Ahogy a penge elővillant a sötétből, a világ lelassult körülöttem.

Láttam, ahogy Niki szeme kitágul, ahogy a testét megfeszíti az ütés ereje.

Aztán a vér… az átkozott vér.

– "NIKI!" – ordítottam, és már mozdultam is.

A pengét tartó alak arcát nem láttam, csak az elégedett mosolyát.

Egyetlen mozdulattal szúrtam át a torkát. Nem volt időm gondolkodni, nem volt helye kegyelemnek.

Niki a földön feküdt, a keze a hasán lévő sebhez szorult. A vér lassan szivárgott az ujjai közül.

Térdre zuhantam mellette.

– "Niki, maradj velem! Hallod? Nézz rám!"

A szeme kinyílt, de már fátyolos volt a tekintete.

– "Jon…" – a hangja alig volt több, mint egy suttogás.

A kezemmel próbáltam elszorítani a sebet, de a vér túl gyorsan folyt.

Viserys mellettem termett, az arcán ritkán látott rémület suhant át.

– "El kell tűnnünk innen. Most."

De én nem mozdultam.

– "Niki, ne csukd be a szemed! Nem engedem, hogy elmenj!"

A keze gyengén az enyémre kulcsolódott.

– "Nem megyek sehová…" – próbált mosolyogni, de a fájdalom azonnal eltorzította az arcát.

– "A fenébe is, Niki, miért kellett neked idejönnöd?"

– "Mert nem hagylak egyedül."

A fájdalom a mellkasomban most erősebb volt, mint bármi más.

– "Esküszöm, ha ezt túléled, egy pillanatra sem engedlek ki a szemem elől."

Viserys már türelmetlenül nézett körbe.

– "Jon, most kell mennünk! Segíts feltenni őt a lóra!"

Ránéztem Nikire, aki már alig tudta nyitva tartani a szemét.

– "Nem hagylak el, Niki."

A karjaimba vettem, és bár a szívem vadul zakatolt, tudtam, hogy most nincs idő kétségbeesni.

Vissza kellett vinnünk.

Mert ha elveszíteném őt…

Akkor semmi sem állíthatná meg a haragomat.