Jon szemszög

Ahogy Niki szemei találkoztak az enyémmel, úgy tűnt, mintha az idő egy pillanatra megállt volna. Az egész világ mintha elhalványult volna körülöttünk, és csak mi ketten voltunk ott, az őszinteség és a fájdalom között, próbálva megtalálni a helyes szavakat, a megfelelő lépéseket.

Elmosolyodtam, de a szívem még mindig nehéz volt. Nem akartam többé megbántani őt, de azt is tudtam, hogy a dolgok sosem lesznek könnyűek. Most már mindketten tudtuk, hogy sokkal több, mint amit a szavak elmondhatnak.

– Niki... – kezdtem halkan, próbálva összeszedni a gondolataimat, de nem tudtam, hogy mondjam el mindazt, ami belül tombolt. – Megígérem, hogy többet nem leszek ilyen. Meg akarom érteni, hogy mi a legjobb neked, és én mindig melletted leszek.

Niki egy pillanatra elgondolkodott, majd halkan válaszolt.

– És én is melletted leszek, Jon. De néha... néha én is szeretném, ha lenne választásom.

Az a mondat mintha szíven ütött volna, de ugyanakkor meg is nyugtatott. Ő is fejlődik, ő is megtalálja az útját. És nekem is ezt kell tennem. Nem irányíthatom mindent, nem mindig dönthetem el helyette.

– "Ezt megígérem." – mondtam halkan. "És azt is, hogy többet nem akarom, hogy elhagyj engem, hogy bármin is keresztül kelljen mennünk egyedül."

Niki egy halk sóhajtással válaszolt, majd a fejét a vállamra hajtotta.

– "Itt leszek. Mindig."

Az érzés, hogy ezt hallom tőle, megnyugtatott. De egyúttal valami új félelem is keletkezett bennem. Mi lesz, ha tényleg nem tudjuk kezelni a dolgokat? Mi lesz, ha egy nap elválunk egymástól? Az érzés, hogy együtt küzdünk, de mindketten erős egyének vagyunk, egyszerre felemelő és ijesztő volt.

Ahogy ott ültünk, a pillanatok még nehezebbé váltak, mert tudtam, hogy mindkettőnknek meg kell találnunk a saját útunkat, miközben továbbra is együtt próbálunk küzdeni a világ és a sors ellen.

---

Niki szemszöge ❤️

Jon szavainak súlya egyre jobban nehezedett rám. Az egész helyzet bonyolult volt, de mégis valami megnyugtatott. Azt éreztem, hogy minden, amit mondott, őszinte volt. Az érzelmek, amiket kifejezett, mind őszinték voltak. És bár a harc folytatódott, most már nem éreztem magam olyan elveszettnek.

– "Niki..." – Jon hangja kicsit remegett, és ahogy felnéztem rá, láttam, hogy még mindig kétségekkel küzd. De most már nem csak ő volt az, aki szenvedett.

– "Mit fogunk tenni, Jon? Hogyan folytatjuk?" – kérdeztem halkan, mert valójában én sem tudtam, hogy mi fog történni.

Jon egy pillanatra elgondolkodott, és mintha meg akarta volna mondani a tökéletes választ, de nem jött. Végül csak annyit mondott.

– "Nem tudom, Niki. De ha együtt vagyunk, talán nem is kell tudnunk. Talán majd az idő hozza meg a válaszokat."

Miközben ezt mondta, egy kicsit megnyugodtam. Az együtt való harc mindig is valami igazán különleges dolog volt, amit már megtapasztaltam. És bár az előttünk álló úton sok mindent nem tudtunk még, azt biztosan tudtam, hogy ha ő velem van, akkor már nem félek annyira.

– "Tudom." – mondtam végül, miközben elmosolyodtam. "Talán éppen itt van minden válasz, csak még nem találjuk meg."

Jon bólintott, és mintha valami fény gyúlt volna a tekintetében.

– "Talán." – válaszolta, és lassan átölelt, miközben a világ körülöttünk megállt egy pillanatra. Az érzés, hogy ő itt van mellettem, és a csend, ami átjárta az egész szobát, mindent jelentett számomra.

Végül elhalkult minden. Nem kellett több szó. Az együtt töltött pillanatok mindent elmondtak, amit mi ketten most éreztünk.