Niki szemszög

A nap a szokásosnál is forróbb volt, a levegő nehezen mozdult, és a tanácsosok, akik a próbát szervezték, szoros kört alkottak körülöttem. Az egész palota izgatott volt, mindenki lázasan várta, hogy végre kezdetét vegye a próba, ami eldönti, hogy képes vagyok-e betölteni azt a szerepet, amit rám szabtak.

A kihívás, amiről a tanácsosok beszéltek, nemcsak fizikai, hanem mentális próbát is jelentett. Meg kellett mutatnom, hogy erős vagyok, hogy uralkodói képességekkel rendelkezem, és képes vagyok túlélni minden nehézséget, amit az élet elém gördíthet. De valami azt súgta nekem, hogy van itt valami, amit nem mondtak el.

– "Most figyelj, Niki. Ezt a próbát mindenkinek látni kell, nemcsak a tanácsnak." – mondta a tanácsos, aki mindent szervezett. – "A próbához el kell hagynod a palotát. A kinti erdőkben egy szörnyű vadállat rejtőzik, és azt kell levadásznod. Ez lesz a próba. Ha túléled, és elhozod a fejét, akkor mindenki látni fogja, hogy képes vagy uralkodni."

A szívem hevesebben vert, amikor meghallottam a szavakat. Egy szörnyű vadállat? Az erdőben? Ezt nem mondták el nekem előre. Egy gyors pillantást vetettem Viserysre és Jonra, és az arcukon tükröződött az aggodalom, ami most az enyémre is átragadt.

– "Ez veszélyes," – mondta Viserys, próbálva elkapni a tekintetemet, de a szavai mélyen belém hatoltak. – "Niki, nem kell megtenned."

De a tanácsosok és a tömeg már ott voltak, hogy engem bátorítsanak, és én úgy éreztem, nem fordulhatok vissza. Az emberek vártak rám, és most már nem volt más választásom.

Az erdő határánál álltam, a szívem hevesebben vert, mint valaha. A kihívás előttem volt, és bár félelmet éreztem, valami más is élt bennem: a vágy, hogy megmutassam mindenkinek, hogy képes vagyok teljesíteni, amit kértek.

A fák sötét árnyéka alatt éreztem, hogy valami közelít. A levegő hűvössé vált, és hirtelen egy sötét alak mozdult meg előttem.

A szörnyeteget nem láttam, csak éreztem. Az izgalom és a félelem keveredett bennem. A vadállat szinte érezte a jelenlétemet, és a fák között mozogva hirtelen előugrott. A hatalmas, izmos test és a vörös szemei úgy tűntek, mintha egy rémálomból léptek volna elő.

A küzdelem gyorsan eldőlt. A vadállat elkaptam, de egy hirtelen mozdulattal a lábamra ugrott, és a súlyától a földre kerültem. A fájdalom elnyomott, a térdem szinte azonnal össze roppant a csontjaim alatt. Az erőfeszítés, amit a vadállattal folytatott harcban tettem, most mind elillant, és a testem minden egyes mozdulatával válaszolt a fájdalom.

A vadállat szinte győzött, miközben a földön feküdtem, próbálva felállni, de az erőm gyorsan elhagyott. A szörny körülöttem mozogott, és bár a támadástól meg sebesültem, az el határozásom még mindig erősebben élt bennem, mint bármi más.

De akkor… egy erőteljes ütés, és a szörny elrepült. Valaki a segítségemre sietett.

Jon szemszög

Amikor Niki elindult a próbára, tudtam, hogy valami nincs rendben. A szavak, amiket a tanácsosok mondtak, olyan veszélyt ígértek, amit nem tudtam elfogadni. Niki sosem mondta ki hangosan, de tudtam, hogy mindent megtesz azért, hogy teljesítse, hogy megmutassa, méltó a címre.

De mi van akkor, ha nem sikerül? Mi lesz, ha nem tér vissza?

Az erdő határában álltam, és láttam, ahogy Niki a sötétségbe lép. Egyre mélyebb és mélyebb lett a csend, miközben figyeltem minden mozdulatát. Amikor elértük az erdő szélét, valami eluralkodott rajtam. Egy furcsa érzés, ami arra késztetett, hogy el induljak, hogy meg védjem őt.

És akkor meghallottam a hangját. Az állat, amit meg kellett küzdenie, már ott volt, és hallottam a küzdelem zaját. A szívem hevesen vert, és láttam, hogy a harc nem egyszerű, nem a szokásos kihívás volt.

Futottam, mintha a világ minden ereje a lábamban összpontosult volna. Amikor odaértem, már késő volt a megállásra. Niki a földön feküdt, és a szörny a környékén mozogva figyelt.

– "Niki!" – kiáltottam, miközben a szörnyet a kardommal el taszítottam tőle.

Niki alig lélegzett, a lábát megsebesítette a támadás, és a földön feküdt. Rohanva mentem oda hozzá.

– "Niki, mondd, hogy jól vagy!" – kérdeztem remegő hangon, miközben karjaimat köré fontam, próbálva megemelni őt.

Fájdalom tükröződött a szemében, de valahogy mosolygott, ahogy rám nézett.

– "Én... én még megcsináltam..." – mondta halkan, de a fájdalom minden szaván érezhető volt.

Rá pillantottam a sebesült lábára, és tudtam, hogy a próbát teljesítette, de nem olyan módon, ahogy én elképzeltem volna.

– "Ne beszélj most, pihenj, majd segítek." – mondtam, és bár próbáltam erős lenni, a félelem belülről eluralkodott rajtam. Most még fontosabb volt, hogy mellette legyek, mint valaha.

Niki bólintott, és próbált megnyugodni, de minden pillanatban láttam, hogy a fájdalom a hatalmába keríti.

A szörny elmenekült, és már csak az én kezem segítségére volt szükség, hogy haza vigyem. Most minden tételt nyertünk, de az ára túl magas volt.