Niki szemszög

Pár hét telt el azóta, hogy felébredtem, és bár az életem lassan visszatért a megszokott medrébe, valami megváltozott. Még mindig ott voltak a félelmek, a kérdések, és az aggodalom, hogy nem leszek elég erős ahhoz, hogy Jon mellett álljak. Az emberek azonban nem felejtettek el, hogy mi történt a királyságban, és egyre többen kezdték emlegetni azt, hogy nekem is meg kell mutatnom, hogy méltó vagyok arra, hogy a címem birtokosa legyek.

A tanács ülésén nemrégiben a szavak elhangzottak. A királyság legnagyobb vezetői és tanácsadói előtt álltam, és valami egyre erősödött bennem, ahogy hallottam őket beszélni.

– "Niki… miután annyi mindenen keresztülmentél, ideje, hogy bizonyítsd a képességeidet. Ha méltó akarsz lenni arra, hogy uralkodj, és igazán elfogadjanak, akkor egy próbát kell teljesítened" – mondta egy magas rangú tanácsos, aki nemrég érkezett a palotába.

A szavak mintha egyenesen a szívembe hasítottak volna.

– "Milyen próbáról van szó?" – kérdeztem, próbálva nem hagyni, hogy az aggodalom eluralkodjon rajtam.

– "A legnehezebb próbát, amit a királyi család még nem látott. Egy olyan kihívást, ami testet és lelket próbára tesz. Ha sikerrel jársz, mindenki elismeri majd a méltóságodat." – válaszolta a tanácsos.

Az arcomra minden bizonnyal kiült a megdöbbenés, de valami belső erő hajtott előre. Tudtam, hogy valami nagy dologra készülök, de most nem állhattam meg. Nem volt visszaút.

– "Vállalom," – mondtam végül, és bár a hangom határozott volt, éreztem, hogy a szívem egy kicsit remeg.

A tanácsos elégedetten bólintott, miközben körbenézett, mintha az egész szobát birtokolná.

Az asztalnál ülve Viserys és Jon csendben figyelték a beszélgetést, és bár egyikük sem szólalt meg, láttam, hogy a feszültség a levegőben szinte tapinthatóvá vált. Mindketten elmondták már nekem, hogy nem szeretnék, ha részt vennék ebben a próbában, de most, hogy a döntés megszületett, nem volt visszaút.

Viserys végül megszólalt.

– "Niki, tudod, hogy mit jelent ez? Ez nem csak egy játék. Az életedet kockáztatod!" – a hangja aggodalmat és kétséget tükrözött, miközben rám nézett.

Jon is elfordult tőlem, mintha próbálta volna feldolgozni a hallottakat. A szemeiben ott volt a harag, de leginkább az aggodalom.

– "Ne csináld, Niki!" – mondta végül Jon, és hangjában ott volt az érzelem. – "Miért kell neked ezt bevállalnod? Nem kell próbát tenned ahhoz, hogy méltó legyél a címre. Mi már elfogadunk téged, nem érdekel, hogy mit mondanak mások."

A szavai mélyen belém hasítottak, de nem tudtam elengedni azt, amit úgy éreztem, hogy tennem kell. A királyság, az emberek, az egész helyzet – mind azt kívánta, hogy végre elérjem, amit a sors rám szabott.

– "Nem tehetem meg, hogy elutasítom." – válaszoltam, próbálva nem mutatni, hogy a szívem egy kicsit összeszorul. – "Én is szeretném, hogy mindenki lássa, hogy valóban méltó vagyok. Hogy én is képes vagyok."

Jon lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett. Éreztem, hogy belül küzd valami nagy harc, amit nem tudott elmondani, és a feszültség egyre jobban növekedett közöttünk.

– "De mi van, ha ez a próbát nem sikerül teljesítened?" – kérdezte Viserys, most már egy kicsit határozottabban, mintha próbálna megérteni engem. – "Mi van, ha túl veszélyes?"

Éreztem, hogy a kérdés súlya alatt még jobban összenyomódik a mellkasom.

– "Mi van, ha sikerül?" – kérdeztem végül, és bár a szavak próbáltak erőt adni, tudtam, hogy nem csak magamért harcolok. – "Mi van, ha sikerül és megmutatom nekik, hogy képes vagyok rá?"

Jon és Viserys egyszerre néztek rám, és a csend hosszan elnyúlt, mintha a levegő megtelt volna a kétségekkel és aggodalmakkal, de én csak álltam, próbálva megnyugtatni őket, miközben a döntésem erősebb volt, mint valaha.

Jon szemszög

Nem tudtam, miért tettem, de mégis úgy éreztem, hogy valami nagy hiba történik most. Niki mindig is erős volt, de miért kellett neki ezt a próbát bevállalnia? Miért kellett neki megmutatni mindenkinek, hogy méltó?

A feszültség a levegőben egyre inkább elviselhetetlenné vált. Láttam, hogy Niki döntése határozott, hogy nem hátrál meg. De engem mélyen bántott, hogy kockáztatja az életét egy olyan próbával, amiről még én sem tudtam, hogy mire képes.

– "Niki," – kezdtem halkan, és megpróbáltam nem felháborodottnak tűnni, miközben odamentem hozzá. – "Miért nem hallgatsz rám? Miért akarod ezt annyira?"

A szemeiben ott volt a tűz, amit mindig is imádtam, de most az félelemmel vegyült.

– "Jon, nekem muszáj. Muszáj bebizonyítanom, hogy képes vagyok rá!" – válaszolta határozottan, de éreztem, hogy a hangjában ott rejtőzik a kétely.

– "De mi van, ha túl későn jössz rá, hogy nem éri meg?" – kérdeztem, és nem tudtam elrejteni a fájdalmat a hangomban. – "Ha valami történik veled, hogyan fogom elviselni? Mi lesz akkor?"

Az őszinte kérdésem elérte, amit akartam: Niki szemében egy pillanatra megingott a határozottság. Mégis, amit mondott, úgy éreztem, mintha egy nehéz kő esett volna a szívemre.

– "Nem tudok úgy élni, hogy ne próbáljak meg mindent, Jon. És ha nem vállalom most, akkor mikor?" – mondta, és a szemeiben ott volt az a bizonyosság, amit mindig is láttam benne.

De most más volt. Az életük, a jövőjük, mindannyian ezen a vékony vonalon egyensúlyozunk. És én nem tudtam, hogy elég erős leszek-e, hogy elfogadjam, hogy most már nem csak én számítok.

– "Miért nem próbálhatnánk együtt?" – kérdeztem, miközben próbáltam megérteni, hogy talán én is tehetek valamit. – "Miért nem harcolunk együtt, hogy túljussunk ezen az egészen?"

Niki egy pillanatra elgondolkodott, de végül bólintott. Tudtam, hogy a szíve valahol még mindig a próbát akarta, de nem akartam, hogy elfelejtse, hogy nem kell egyedül tennie semmit.

– "Ha nem sikerül… akkor legalább tudom, hogy próbáltam." – mondta végül, és a szemében ott volt a hite.

És én tudtam, hogy most már nem hátrálhatok, bármit is történjék.