Niki szemszög

Meleg volt. A takarók puhán öleltek körül, és valami ismerős, biztonságot adó illat lengte be a szobát. Álmosan pislogtam párat, és lassan rájöttem, hogy a saját ágyamban vagyok. Egy pillanatig azt hittem, még mindig a barlangban vagyok, eltévedve és reszketve a hidegtől, de ahogy megmozdultam, a takaró alól előbújt Hópihe, aki azonnal nyalogatni kezdte a kezemet.

– "Hópihe…" – suttogtam rekedten, és megsimogattam a puha bundáját.

A farkasom megnyikkanva hozzám simult, mintha meg akarna győződni róla, hogy tényleg itt vagyok. Árnyék is ott feküdt az ágy szélén, a kicsi sárkány szárnyait apró remegésekkel mozgatta álmában.

Ekkor vettem észre, hogy valaki mellettem ül. Lassan oldalra fordítottam a fejem, és megláttam Jont. Ott ült az ágyam szélén, karba tett kézzel, de az arca feszült volt, a szemei alatt sötét árnyékok húzódtak. Nem aludt… miattam.

– "Jon?" – kérdeztem halkan.

Ő azonnal felkapta a fejét, és egy megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán.

– "Niki… végre felébredtél." – mondta, és előrehajolt, hogy finoman megsimítsa a homlokomat. – "Hogy érzed magad?"

– "Jobban." – feleltem, bár még mindig gyengének éreztem magam.

Jon sóhajtott, és egy pillanatig csak csendben nézett rám. A szemei tele voltak érzelmekkel, és tudtam, hogy aggódott értem.

– "Miért csináltad ezt, Niki? Miért mentél el egyedül?"

Lenéztem a takaróra, és a kezeimet kezdtem piszkálni.

– "Csak… csak repülni akartam. Nem gondoltam, hogy ennyire eltévedek…"

Jon egy pillanatig csak figyelt, majd gyengéden megfogta a kezemet.

– "Tudod, mennyire aggódtunk érted? Napokig kerestünk. Amikor megtaláltuk a nyakláncodat, azt hittem, elvesztettelek…"

A nyakamba nyúltam, és megérintettem a kis medált.

– "Sajnálom, Jon." – suttogtam. – "Nem akartalak megijeszteni."

Jon elmosolyodott, de a mosolya mögött még mindig ott volt az aggodalom.

– "Csak azt akarom, hogy vigyázz magadra, kicsi sárkány. Ígérd meg nekem, hogy legközelebb szólsz, ha el akarsz menni valahova."

Bólintottam.

– "Megígérem."

Jon megkönnyebbülten sóhajtott, és finoman megsimogatta a fejemet.

– "Jól van. Most pihenj még egy kicsit. Daenerys és Viserys is nagyon aggódtak érted, biztos vagyok benne, hogy hamarosan meglátogatnak."

A szemhéjaim nehezek voltak, de mielőtt újra elaludtam volna, még egyszer megszorítottam Jon kezét.

– "Köszönöm, hogy megtaláltál."

Jon gyengéden elmosolyodott.

– "Mindig megtalállak, Niki. Mindig."

Jon szemszög

Niki újra elaludt, de most már nyugodtan lélegzett, az arca kipirult, és nem remegett a hidegtől. Egy pillanatig csak néztem őt, majd végül felálltam, és lassan az ajtóhoz léptem.

Ahogy kiléptem a folyosóra, Daenerys és Viserys már ott vártak.

– "Felébredt?" – kérdezte Daenerys reménykedve.

Bólintottam.

– "Igen, és jól van. Még fáradt, de beszélgettünk."

Viserys felsóhajtott, és a falnak dőlt.

– "Hála az isteneknek."

Daenerys rám nézett, és egy pillanatig úgy tűnt, mondani akar valamit, de végül csak bólintott.

– "Köszönöm, hogy vigyázol rá, Jon."

– "Mindig vigyázni fogok rá." – feleltem komolyan.

Daenerys elmosolyodott, majd belépett a szobába, hogy megnézze Nikit.

Én pedig végre vettem egy mély levegőt, és éreztem, hogy a szívem most először, napok óta, megnyugodhat.