Niki szemszög

A nap lassan bukott alá a horizonton, vöröses-arany fénnyel festve be az eget. A trónteremből kifelé tartva éreztem, hogy a nap eseményei lassan rám nehezednek. Bár izgalmas volt a repülés és a gyakorlás Viserysszel, valami mégis nyugtalanított.

Hópihével az oldalamon és Árnyékkal a vállamon a palota csendesebb részei felé vettem az irányt. Szerettem ezeket a helyeket – itt senki sem figyelt, és egy kicsit önmagam lehettem.

Ekkor meghallottam a lépteket magam mögött.

– "Niki, várj!"

Megfordultam, és Jon állt ott, a jól ismert komoly, de meleg tekintetével.

– "Mi a baj?" – kérdezte, közelebb lépve.

Megráztam a fejem.

– "Semmi, csak... sok minden történt ma."

Jon figyelmesen nézett rám, majd leült egy közeli kőperemre.

– "Gyere ide."

Habozva, de mellé ültem.

– "Mi jár a fejedben?"

Sóhajtottam, és lehajtottam a fejem.

– "Csak... néha úgy érzem, hogy túl gyorsan változnak a dolgok. Egyik pillanatban még csak egy lány voltam, aki a falon túl élt, most pedig... mindenki azt várja tőlem, hogy valaki legyek. De mi van, ha nem vagyok elég jó?"

Jon elgondolkodva nézett rám, majd a vállamra tette a kezét.

– "Niki... a legbátrabb ember vagy, akit ismerek. Nem azért, mert sárkányháton repültél, vagy mert megtanulsz harcolni. Hanem azért, mert még ennyi minden után is képes vagy mosolyogni, nevetni és törődni másokkal."

A szívem összeszorult a szavaitól.

– "De mi van, ha nem tudok olyan lenni, amilyennek látni akarnak?"

Jon elmosolyodott.

– "Senki sem várja el, hogy más legyél, mint aki vagy. És ha valaki mégis... akkor majd emlékeztetem rá, hogy milyen különleges vagy."

Felnéztem rá, és halványan elmosolyodtam.

– "Köszönöm, Jon."

– "Bármikor, kicsi hercegnő .

Jon szemszög

Ahogy Niki arcán lassan feloldódott az aggodalom, megkönnyebbültem. Láttam rajta, hogy nyomja valami a lelkét, és bár nem mondott ki mindent, tudtam, hogy próbálja megérteni a helyét ebben az új világban.

Egy ideig csendben ültünk, míg végül halkan megszólaltam:

– "Tudod... nekem sem volt könnyű megtalálni a helyemet."

Niki kíváncsian rám nézett.

– "Tényleg?"

Bólintottam.

– "Hosszú ideig azt hittem, hogy soha nem fogok igazán tartozni sehova. Fattyúként nevelkedtem, mindig kicsit kívülállónak éreztem magam. Aztán csatlakoztam az Éjjeli Őrséghez, ahol azt hittem, végre megtaláltam a célom... de az élet mindig más irányba sodort."

Niki figyelmesen hallgatott, majd halkan megkérdezte:

– "És most? Most már tudod, hogy hol a helyed?"

Elgondolkodtam.

– "Nem biztos, hogy mindig tudom... de azt tudom, hogy van valaki, akire vigyáznom kell. És ez elég ahhoz, hogy tudjam, merre menjek."

Niki mosolygott, de a szemében még mindig volt valami távoli szomorúság.

– "Jon... maradsz még egy kicsit?"

Bólintottam.

– "Természetesen. Nem sietek sehová."

Niki egy pillanatig habozott, majd halkan megszólalt:

– "Akkor mesélsz még nekem valamit? Valami szépet."

Elmosolyodtam, és mesélni kezdtem neki egy régi legendát egy farkasról és egy sárkányról, akik legyőzték a sötétséget.

És abban a pillanatban tudtam, hogy amíg itt vagyok, Niki soha nem lesz egyedül.