Niki szemszög

A kard nehéz volt a kezemben. Nem mintha most először fogtam volna, de még mindig szokatlan volt a súlya, és a markolata kissé csúszott az izzadt tenyeremben. Viserys velem szemben állt, egy kisebb edzőkarddal a kezében, arcán az a jellegzetes, kissé fölényes mosoly játszott, amit mindig felvett, amikor tanított valamit.

– "Túl feszesen fogod, Niki." – szólt halkan, majd odalépett, és finoman igazított a tartásomon. – "Ha így szorítod, az ujjaid hamar elfáradnak."

– "De így könnyebb megtartani..." – motyogtam, de engedtem, hogy korrigálja a fogásomat.

– "Csak addig, amíg el nem zsibbad a kezed. Az erőnlét fontos, de a technika még fontosabb. Nézd, figyelj a mozdulataimra!"

Meglendítette a kardot, és egy könnyed, precíz vágást mutatott be, mintha a penge súlya semmit sem jelentett volna neki. Aztán egy gyors csapással hárított egy képzeletbeli támadást.

– "Most próbáld meg utánam csinálni!"

Vettem egy mély levegőt, és utánoztam a mozdulatát. Az első próbálkozásom ügyetlen volt, a penge nem siklott olyan simán, mint az övé.

Viserys egy pillanatra elgondolkodva méregetett.

– "Nem rossz, de túlságosan a karodra hagyatkozol. Használd a tested egészét! A csípőd is mozogjon, ne csak a kezed!"

Bólintottam, és újra próbálkoztam. Ezúttal már jobban ment, és Viserys halványan elmosolyodott.

– "Látod? Mondtam, hogy menni fog!"

Nekem is mosolyra húzódott a szám, és egy kicsit magabiztosabb lettem. A következő próbálkozásnál már egy kisebb gyakorlati párbajba is belekezdtünk, ahol Viserys lassan támadott, én pedig igyekeztem hárítani.

A háttérben tudtam, hogy Jon figyel minket, de nem néztem felé. Nem akartam, hogy elvonja a figyelmemet.

Az egyik csapásnál azonban megbotlottam, és a fenekemre estem.

– "Au!" – nyögtem fel, ahogy a kard kiesett a kezemből.

Viserys elnevette magát, majd egy pillanat múlva lehajolt, és felém nyújtotta a kezét.

– "Éppen ezért gyakorlunk." – mondta vigyorogva, miközben felsegített. – "De őszintén szólva, sokkal ügyesebb vagy, mint vártam."

Felcsillant a szemem a dicsérettől.

– "Tényleg?"

– "Tényleg." – bólintott, majd megveregette a vállamat. – "De ettől még van mit tanulnod. Pihenj egy kicsit, mert a következő lecke sokkal izgalmasabb lesz."

Először nem értettem, mire gondol, de aztán megláttam Daeneryst, aki egyenesen felénk sétált, mögötte pedig egy hatalmas sárkány árnyéka magasodott.

A szívem hevesebben kezdett verni.

Ez volt az a pillanat, amire mindig is vártam.

Daenerys egy mosollyal lépett hozzám.

– "Készen állsz, Sárkányhercegnő?"

Lenyeltem az izgatottságomat, és bólintottam.

– "Igen."

Jon szemszög

Karba tett kézzel figyeltem, ahogy Niki először vívni tanult Viseryssel, majd most Daenerys oldalán állt, a hatalmas sárkány előtt. Különös érzés volt látni, mennyire más lett, mióta először találkoztam vele. Már nem volt az a félénk, csendes kislány, akinek mindentől félnie kellett. Most már harcolt, tanult, és... nőtt.

Túl gyorsan nőtt.

Viserys karon ragadott, és vigyorogva mellém lépett.

– "Mit gondolsz, Jon? A kis hercegnő nem is olyan ügyetlen, igaz?"

– "Nem is olyan kicsi már." – feleltem halkan, ahogy figyeltem, ahogy Daenerys segít Nikinek felmászni a sárkány hátára.

– "Igaz." – bólintott Viserys. – "Büszke vagy rá, ugye?"

Ránéztem, és csak egy apró bólintással válaszoltam. Nem kellett szavakba öntenem.

Niki eközben végre elhelyezkedett a sárkány hátán. Láttam rajta az izgatottságot és az idegességet is. Daenerys mögötte ült, és megfogta a derekát, hogy stabilan tartsa.

– "Tartsd erősen a lábad, és ne kapaszkodj görcsösen!" – hallottam, ahogy Dany utasításokat ad.

Niki mély levegőt vett, és bólintott.

A sárkány megremegett, majd a hatalmas szárnyai elkezdtek csapkodni. A hó, ami a földön feküdt, felkavarodott körülöttük.

A következő pillanatban a sárkány elrugaszkodott a földtől.

Niki felsikított – először ijedtében, majd a sikítás örömkiáltássá változott, ahogy a magasba emelkedtek.

Figyeltem, ahogy egyre feljebb és feljebb repültek, a hideg égbolt felé. A sárkány szárnyai szélesen terültek szét, és a napfény megcsillant a pikkelyein.

Niki kacagása visszhangzott a levegőben.

Először aggódtam. Azt hittem, meg fog ijedni. Azt hittem, hogy túl sok lesz neki.

De tévedtem.

Mert ő nem félt.

Ő a levegő királynője volt.

Mellém lépett Viserys, és elvigyorodott.

– "Nos, mit mondtam? Ez a lány sárkányháton született."

Elmosolyodtam, és a fejemet ingattam.

– "Talán igazad van."

Niki ott fent, a magasban, boldognak tűnt.

És én is boldog voltam, hogy láthattam őt így.