Niki szemszög

A hideg csontig hatolt.

Már nem tudtam megmozdítani az ujjaimat, a kezem fájt, az ajkaim remegtek. A hó körülölelt, mintha puha takaró lenne, de valójában egy jeges börtön volt, amelyből nem volt menekvés.

Nem tudtam, hány nap telt el. Az erdő csendes volt, csak néha hallottam a szél süvítését és a fák ropogását. Próbáltam magam ébren tartani, de a fáradtság húzott lefelé, a sötétség egyre hívogatott.

"Nem szabad elaludnom…"

Azt mondják, ha valaki elalszik a fagyban, nem ébred fel többé.

A hasamnál éreztem Árnyék apró testét, a sárkány szorosan hozzám simult, próbált melegen tartani. Hópihe is ott volt, a farkas erőtlenül nyöszörgött, de nem mozdult mellőlem.

– Jon… – suttogtam, de a hangom alig volt több, mint egy lehelet.

Vajon keresnek? Vagy már feladták?

A könnyek végigcsorogtak az arcomon, de azonnal megfagytak. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy Jon rám mosolyog. Ahogy mesél nekem esténként, ahogy a karjaiba vesz, ha fáradt vagyok.

"Meg fog találni. Ugye meg fog?"

A távolban egy farkasüvöltés törte meg a csendet. Hópihe azonnal felkapta a fejét.

Remény lobbant a szívemben.

Valaki jön!

Jon szemszög

Hópihe hirtelen előrerohant, én pedig ösztönösen követtem. A farkas soha nem rohant így, hacsak nem érzett valamit.

A hó egyre mélyebb lett, a hideg metszette az arcomat, de nem törődtem vele. Csak egyetlen gondolat hajtott előre.

Nikit meg kell találnom!

Viserys is ott lovagolt mellettem, de egyre lemaradt. Nem érdekeltek a kiáltásai. Ha most elvesztegetjük az időt, talán túl késő lesz.

A farkas hirtelen megállt, az orrát a hóba fúrta, és mélyen beleszimatolt.

Aztán nyüszíteni kezdett.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Leugrottam a lóról, és a hóba vetettem magam. Kaparni kezdtem, a kezeim elzsibbadtak a hidegtől, de nem érdekelt.

És akkor…

Megláttam egy halvány, kicsi arcot.

– Niki! – kiáltottam fel.

A kislány szempilláira jég fagyott, az arca sápadt volt, az ajkai kékek. Árnyék és Hópihe ott voltak mellette, de mindketten alig mozdultak.

– Jon… – hallottam egy erőtlen suttogást.

Azt hittem, megszakad a szívem.

Minden gondolkodás nélkül kikaptam a hó fogságából, és a karjaimba szorítottam. Olyan hideg volt, mintha maga is hópelyhekké válna.

– Tarts ki, kicsim, itt vagyok! – suttogtam, miközben szorosabban öleltem. – Ne merészelj elmenni!

Viserys végre odaért, és azonnal segíteni próbált, de én nem engedtem el Nikit.

– Vissza kell vinnünk! Azonnal! – mondtam remegő hangon.

A hó még mindig hullott, de most már nem tűnt olyan fenyegetőnek. Most már nem számított.

Megtaláltam.

És ha rajtam múlik, soha többé nem veszítem el.