Niki szemszög

A szobámban ültem az ágy szélén, a lábamat lóbálva. Az oldalam még mindig fájt, és a kötés alatt éreztem a seb húzódását, de nem érdekelt. Daenerys azt mondta, hogy az emberek látni akarnak, és én nem akartam csalódást okozni neki.

Hópihe a lábam mellett feküdt, míg Árnyék az ablakpárkányon pihent, időnként meg rebbentve apró szárnyait.

Vettem egy mély levegőt, majd felálltam. Az egyensúlyom kissé ingadozott, de nem engedhettem meg magamnak, hogy gyengének tűnjek.

– Hópihe, Árnyék… ideje mennünk. – suttogtam.

Hópihe rögtön talpra ugrott, és szorosan mellettem maradt, míg Árnyék a vállamra reppent. Az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.

A folyosó csendes volt, csak néhány őr állt az oszlopok mellett. Egyikük rám nézett, mintha azt várná, hogy vissza fordulok, de határozott léptekkel indultam a trón terem felé.

A palota hatalmas és bonyolult volt, de az elmúlt évek alatt már megtanultam, merre kell mennem. A hosszú aranyozott folyosón haladtam előre, a fáklyák fénye pedig hosszú árnyékokat vetett a márvány padlóra.

Ahogy egy kanyarhoz értem, hirtelen egy magas alak bukkant fel előttem.

Viserys.

Meglepődött, amikor meglátott, majd szemei végig futottak rajtam, mintha azt vizsgálná, valóban képes vagyok-e járni.

– Mit keresel itt? – kérdezte halkan, de a hangjában ott bujkált az aggodalom.

Nem válaszoltam, csak előreléptem, és szorosan át öleltem őt.

Éreztem, ahogy teste meg merevedik, mintha nem számított volna erre a gesztusra. Egy pillanatig nem mozdult, majd lassan vissza ölelt.

– Meg ijesztettél minket. – mondta halkan, és a keze gyengéden a fejemre simult.

– Sajnálom. – motyogtam a mellkasába.

– Most már mindegy. – felelte, majd finoman eltolt magától, hogy a szemembe nézzen. – Ha már itt vagy, nem mész egyedül.

El mosolyodtam, és bólintottam. Együtt indultunk tovább a trón terem felé.

Ahogy közeledtünk az ajtóhoz, a szívem egyre hevesebben vert. Vajon mit akarnak tőlem?

Viserys érezhette a feszültségemet, mert halkan oda súgta:

– Ne aggódj. Nem kell semmit mondanod, ha nem akarsz.

Hálásan pillantottam rá.

A hatalmas ajtók lassan ki tárultak előttünk.

Jon szemszög

A trón terem hűvös és tágas volt. A hatalmas üveg ablakokon keresztül be szűrődő fény aranyos ragyogással borította be a helyiséget. Az emberek már gyülekeztek, a nemesek suttogva beszélgettek egymás között.

Ott álltam Daenerys mellett, aki komolyan figyelte az ajtót. Tudtam, hogy Nikit várja.

– Nem biztos, hogy fel kellene állnia ilyen hamar. – jegyeztem meg csendesen.

– Erősebb, mint hinnéd. – felelte Daenerys, de az arcán ott bujkált az aggodalom.

Ekkor a hatalmas ajtók lassan ki tárultak.

Niki és Viserys léptek be együtt.

A terem elcsendesedett, ahogy mindenki rájuk nézett.

Niki kicsi volt és törékenynek tűnt, de a tartása egyenes maradt. A vállán ülő apró sárkány és a mellette sétáló fehér farkas olyan képet festett róla, mintha egy legendából lépett volna elő.

Ahogy közeledett, a tekintetünk találkozott. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

A szemeiben ott volt az elmúlt napok fájdalma, de ugyanakkor valami más is: el tökéltség.

Meg akartam indulni felé, de Daenerys egy apró mozdulattal jelezte, hogy várjak.

Niki végül megállt előttünk.

Daenerys halkan megszólalt:

– Hogy érzed magad?

Niki mély levegőt vett, majd bólintott.

– Jól vagyok.

– Nem kellett volna ilyen hamar fel kelned. – jegyezte meg Daenerys, de a hangja gyengéd volt.

Niki megvonta a vállát.

– Megígértem, hogy el jövök.

Daenerys elmosolyodott, majd a terem népére pillantott.

– Sokan kíváncsiak rád. A Sárkány hercegnőre.

Hallottam, ahogy Niki visszatartja a lélegzetét. Nem szerette ezt a címet, még mindig nem szokta meg.

Ezért mielőtt még bárki bármit mondhatott volna, előre léptem, és halkan meg szólaltam:

– Talán csak Nikinek hívhatnánk ma.

Niki hálásan nézett rám.

A terem néhány tagja meglepetten suttogott, de senki sem mert ellentmondani.

Daenerys bólintott.

– Rendben.

A hivatalos ügyek hamarosan elkezdődtek, de én alig figyeltem rájuk. A tekintetem végig Nikit figyelte.

És bár tudtam, hogy erős, hogy különleges… mégis, legbelül csak egy kislány volt, aki túl sokat veszített.

És én mindennél jobban meg akartam óvni őt.

Niki szemszög

Ahogy a trón teremben álltam, minden tekintet rám szegeződött. Nem tudtam, mit várnak tőlem. A Sárkány hercegnő… annyiszor hallottam már ezt a nevet, de sosem éreztem magam annak.

Hópihe a lábam mellett állt, feszülten figyelve a tömeget. Árnyék a vállamon mozdulatlanul ült, mintha ő is várná, mi fog történni.

A csendet végül egy idős férfi törte meg, aki a nemesek soraiból lépett elő. Hosszú, fehér szakálla volt, és mélyen meghajolt előttem.

– Hatalmas megtiszteltetés látni téged, hercegnő. A népünk régóta várja a vissza térésedet.

Meglepődtem.

– Én… én nem mentem sehova. – feleltem bizonytalanul.

A férfi gyengéden elmosolyodott.

– Nem a tested, hanem a neved. A Sárkány hercegnő legendája évtizedek óta él a történeteinkben. Azt mondják, hogy egy Targaryen gyermek, akinek a sárkányok és farkasok is meg hajolnak, egy nap visszatér, hogy egyesítse a vért és a tüzet.

Össze ráncoltam a homlokom.

– De én nem vagyok legenda…

Ekkor egy másik nemes lépett elő.

– Mégis itt állsz, egy fehér farkassal és egy sárkánnyal az oldaladon. Ha nem te vagy az, akkor ki más lehetne?

Körbenéztem a termen. Az emberek suttogtak, figyeltek, vártak.

Éreztem, hogy valami fontos történik, valami, amit még nem értek teljesen.

Ekkor egy fiatal nő lépett elő, aranyszínű ruhában, és letérdelt előttem.

– Te vagy a jövőnk. Hiszünk benned.

Még többen követték a példáját. Egyre többen térdeltek le, egyikük a másik után, míg végül a fél terem meghajolt előttem.

Láttam, hogy Daenerys arcán büszkeség ül, Jon pedig figyelmesen néz engem, mintha azt próbálná kitalálni, mit érzek.

Fogalmam sem volt.

Egy részem félt. Egy másik részem pedig… büszke volt.

Lenéztem Hópihe vörösen izzó szemeibe, aztán Árnyékot simogattam meg.

Végül mély levegőt vettem, és megpróbáltam olyan erősnek tűnni, mint Daenerys vagy Jon.

– Köszönöm. – mondtam halkan, de határozottan. – Megpróbálok méltó lenni hozzátok.

A tömeg egyszerre emelkedett fel, és hangos taps harsant fel a trónteremben.

Talán tényleg a sorsom volt itt állni. Talán tényleg egy legenda része vagyok.

De egy dolgot biztosan tudtam: nem akartam egyedül végigcsinálni. És ahogy Jonra néztem, tudtam, hogy sosem leszek.