Niki szemszög

A kastély csendes volt, ahogy a hajnal első sugarai lassan bevilágították a szobámat. Hópihe összegömbölyödve szunyókált az ágyam mellett, míg Árnyék a vállamnál pihent, a pici szárnyait időnként megremegtetve álmában.

Még mindig alig hittem el, hogy Jon visszatért. Ott feküdt mellettem, a szemei lehunyva, a légzése egyenletes volt. Egy pillanatra csak néztem őt, próbáltam elraktározni minden apró részletet: a sötét haja kuszán omlott a párnára, az arca nyugodt volt, de még mindig látszott rajta a sok átélt fájdalom nyoma.

Még mindig attól féltem, hogy ha pislogok, eltűnik…

De a békés pillanat nem tartott sokáig.

Hirtelen kiáltások hallatszottak a folyosókról. A kastély megremegett, mintha valami hatalmas erő csapódott volna neki kívülről. Árnyék riadtan rebbent fel, Hópihe pedig azonnal talpra ugrott, vicsorogva a zaj irányába.

Jon szinte azonnal felült, a kezével ösztönösen a kardja helyére kapott, de persze nem volt nála.

– Mi történik? – kérdezte éberen.

Azt akartam válaszolni, de mielőtt megszólalhattam volna, az ajtó hirtelen kivágódott, és egy katona rohant be.

– Hercegnő! Támadás alatt állunk!

A szívem a torkomban dobogott.

– Kik támadnak?

– Ellenséges harcosok a várfalaknál! Valahogy áttörték a védelmet, és már a belső udvaron vannak!

Jon már talpon volt.

– Nikit biztonságba kell helyezni! – mondta határozottan, majd rám nézett. – Tarts velem!

Bólintottam, bár belül remegtem. Mégis, most nem volt idő a félelemre.

Kiléptünk a szobából, és azonnal a káosz kellős közepén találtuk magunkat. A folyosón katonák rohantak minden irányba, a falakon túlról pedig csatakiáltások és fegyverek csattanása hallatszott.

Ahogy az erkélyhez értünk, lepillantottam az udvarra – és a látvány, amit ott láttam, megrémített.

Feketébe öltözött harcosok özönlötték el a kastély területét. A páncéljuk sötéten csillogott a napfényben, és a lobogóikon egy vörös kígyó tekergőzött.

– Zarathor klán… – suttogta Jon komoran.

Ismertem ezt a nevet. Egy kegyetlen hadúr, aki régen hűséget esküdött a Targaryeneknek, de évekkel ezelőtt áruló lett. Azt mondták, eltűnt, de most úgy tűnik, visszatért… és velünk akarta kezdeni a háborúját.

– Le kell mennünk! – néztem Jonra.

– Nem! Neked biztonságban kell maradnod! – tiltakozott azonnal.

– De én is tudok harcolni! – ellenkeztem.

Jon mélyen a szemembe nézett.

– Tudom, de most nem arról van szó, hogy tudsz-e harcolni, hanem arról, hogy túl kell élned.

Azt akartam mondani valamit, de ekkor egy hatalmas dörrenés rázta meg az épületet. Egy nyílvessző fúródott az erkély kőkorlátjába, épp mellettünk.

– Mozgás! – kiáltotta Jon, és megragadta a kezem, hogy elhúzzon onnan.

Az udvar felé vettük az irányt, ahol már teljes harc dúlt. A Targaryen katonák próbálták visszaverni az ellenséget, de sokan már a földön feküdtek – egyesek halottak voltak, mások csak sebesültek.

Ekkor megláttam Viserys-t, amint egy kardot forgatva küzdött két feketébe öltözött harcossal.

– Viserys! – kiáltottam, és elindultam felé.

Jon utánam kapott.

– Niki, vigyázz!

De már késő volt. Egy ellenséges harcos felém lendült egy hosszú pengével. Reflexből hátraléptem, de megbotlottam, és elestem a kövezeten. A harcos vicsorogva emelte rám a kardját…

Jon szemszög

Láttam, ahogy Niki elesik, és ahogy az a rohadék felemeli a kardját, hogy lesújtson rá.

Nem gondolkodtam.

Azonnal előrelendültem, megragadtam egy földre hullott pengét, és teljes erőmből nekirontottam az ellenségnek.

A pengéink összecsattantak, és éreztem, hogy az ellenfelem erős, de én dühös voltam – és a haragom most erőt adott. Egy gyors mozdulattal kitértem az ütése elől, majd a kardomat mélyen a mellkasába vágtam.

A férfi hörögve rogyott össze.

Niki még mindig a földön volt, rémült arccal nézett rám. Azonnal odaléptem hozzá, és segítettem neki felkelni.

– Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

Ő csak bólintott, de láttam a szemében a félelmet.

– Jon… – kezdte volna, de ekkor egy újabb támadó rontott ránk.

Megfordultam, és felkészültem az újabb csapásra, de mielőtt elérhetett volna, egy hatalmas tűzgolyó csapódott a férfiba.

Döbbenten néztem fel.

A levegőben, fölöttünk egy hatalmas, fekete pikkelyű sárkány lebegett – és rajta ott ült Daenerys.

– Elég volt! – kiáltotta, a hangja parancsolóan zengett. – Ez a kastély a Targaryenek otthona, és ti soha nem fogjátok elvenni tőlünk!

A sárkánya, Drogon egy újabb tűzcsóvát okádott, és az ellenség megrettent. A katonák hátrálni kezdtek, néhányan pedig már menekültek is.

A támadás lassan véget ért, de tudtam, hogy ez még csak a kezdet.

Niki mellém lépett, a keze az enyémbe csúszott.

– Ez még sokáig nem fog véget érni, igaz? – kérdezte halkan.

Mélyet sóhajtottam.

– Nem. De most már együtt küzdünk.

És bár tudtam, hogy a háború még csak most kezdődik, egy dolgot biztosan tudtam: nem fogom hagyni, hogy bárki is elvegye tőlem Nikit.