Niki szemszög

A trónteremben töltött hosszú és feszült percek után végre visszatérhettem a szobámba. Hópihével, a hófehér farkasommal és Árnyékkal, a kis sárkányommal együtt feküdtem az ágyamon, és csendesen figyeltem őket. Hópihének már erősebb lett a testalkata, a bundája selymesebb volt, és a vörös szemei kíváncsian csillogtak, miközben a kis sárkányt vizsgálta, aki az ágy szélén ült, a szárnyait próbálgatva.

– Ne bántsd őt, Hópihe! – figyelmeztettem játékosan, amikor a farkas az orrával megbökte a sárkányt. – Ő is a családunk része!

Hópihe csak egy halk morgással válaszolt, mintha sértődött lett volna, hogy megfeddtem. Árnyék viszont kihasználta a pillanatot, és pajkosan felé csapott a farkával, amitől Hópihe szinte megsértődve hátrált egy lépést.

Nevettem.

– Ti ketten úgy viselkedtek, mint a testvérek!

Ekkor hirtelen kopogás hallatszott az ajtón.

– Niki, bejöhetek? – hallottam Daenerys hangját.

– Igen, gyere be! – ültem fel gyorsan, és próbáltam elrejteni Árnyékot, de persze ő nem igazán akart együttműködni.

Daenerys belépett, és azonnal észrevette a kis jelenetet.

– Hát itt vagytok, ti kis csibészek! – mosolygott, miközben lehajolt, és óvatosan végigsimított Árnyék fekete pikkelyein.

– Próbálom őket megnevelni, de… – sóhajtottam. – Mindketten makacsok.

Daenerys kuncogott.

– Mint a gazdájuk.

– Hé! – tiltakoztam, de közben elmosolyodtam.

Ő leült mellém az ágyra, és egy pillanatra csend lett.

– Jól érezted magad ma a trónteremben? – kérdezte lágyan.

Megvontam a vállam.

– Nem tudom. Furcsa érzés. Mindenki rám figyel, és elvárják, hogy mindig tudjam, mit kell mondanom. De néha nem vagyok biztos benne, hogy mit akarnak hallani.

Daenerys megfogta a kezem.

– Nem az a lényeg, hogy mit akarnak hallani, hanem az, hogy mit hiszel igaznak. Te nem csak egy hercegnő vagy, Niki. Egy nap talán sokkal több leszel ennél.

A szavai súlya mélyre hatolt bennem. Azt akarta, hogy erős legyek, de vajon készen állok erre?

Mielőtt válaszolhattam volna, Árnyék hirtelen felpattant, és szárnyait kitárva felreppent az ágytakaróra. Hópihe persze azonnal üldözőbe vette, és én nevetve néztem, ahogy a két kis teremtmény játszani kezdett.

– Még van időm, nem? – néztem fel Daenerysre.

– Igen. De a világ nem vár örökké.

Éreztem, hogy valami nagyobb dolog közeleg…

Jon szemszög

Aznap este nem tudtam aludni.

Egyre csak Nikire gondoltam, és arra, hogyan változott meg az évek alatt. Az a kis törékeny gyermek, akit egykor ismertem, most egy fiatal, határozott lány lett, aki egy egész birodalom figyelmének középpontjába került.

Szellem halkan lépdelt mellém a holdfényben, és a fejét a térdemre hajtotta.

– Hiányzottál, pajtás. – suttogtam neki, miközben végigsimítottam a hófehér bundáját.

Ő csak halkan felmordult, mintha egyetértene velem.

Hirtelen egy gondolat villant be a fejembe. Látnom kell Nikit.

Felkeltem, és csendesen kiosontam a folyosóra. Az ő szobája nem volt messze, így óvatosan közelítettem meg az ablakát. Tudtam, hogy a kastély őrei mindenhol figyelnek, de ha valamit megtanultam az évek során, az az volt, hogyan mozogjak észrevétlenül.

Felkapaszkodtam az ablakpárkányra, és halkan beosontam a szobájába.

A látvány, ami elém tárult, megmelengette a szívemet.

Niki az ágyán feküdt, egyik kezével Hópihe bundájába kapaszkodott, míg a másik Árnyék pici testét ölelte. A kislány arcán békés kifejezés ült, mintha álmai egy boldog világba repítették volna.

Leültem az ágy szélére, és halkan beszélni kezdtem hozzá, bár tudtam, hogy nem hall engem.

– Annyira megnőttél, kicsi harcosom. Büszke vagyok rád. – ujjaimmal finoman félresimítottam egy kósza tincset az arcából. – De ne felejtsd el, hogy mindig itt leszek melletted. Mindig.

Ekkor Niki megmozdult. Álmosan kinyitotta a szemeit, és amikor meglátott, az arca hirtelen felragyogott.

– Jon! – suttogta elcsukló hangon, majd azonnal a nyakamba ugrott.

Szinte éreztem, ahogy a könnyei a ruhámba szívódnak. Erősen tartottam őt, hagytam, hogy kisírja magát.

– Ne sírj, kicsim. – simítottam végig a hátán. – Itt vagyok. És nem megyek el többé.

Niki felnézett rám, a szemei könnyben úsztak.

– Ígéred?

Elmosolyodtam, és finoman letöröltem a könnyeit.

– Esküszöm.

A szobában csend lett, csak a kis farkas és a sárkány halk szuszogása hallatszott.

– Most már aludnod kellene. – mondtam neki lágyan.

– Maradsz velem? – kérdezte álmosan.

Bólintottam.

– Mindig.

Niki visszafeküdt, és még egy utolsó pillantást vetett rám, mielőtt lassan újra álomba merült volna.

Néztem, ahogy békésen alszik, és tudtam, hogy mindketten hosszú utat tettünk meg idáig. De még hosszabb út állt előttünk. És bármi is jöjjön, most már biztos voltam benne, hogy együtt fogjuk végigjárni ezt az utat.