Niki szemszög

A szobám csendes volt, csak a kandallóban ropogó tűz és Árnyék halk szuszogása törte meg a nyugalmat. A kis sárkány az ágyam szélén feküdt összegömbölyödve, szárnyait félig magára terítve, mintha egy meleg takaró lenne. Hópihe, a farkaskölyköm, a lábamnál feküdt, és néha finoman a karomhoz nyomta az orrát, mintha csak ellenőrizné, hogy még mindig ott vagyok.

Az ujjaimat Árnyék fekete pikkelyein húztam végig. Már nagyobb volt, mint amikor rátaláltam, de még mindig nem volt teljesen kifejlett. Néha elképzeltem, milyen lesz, amikor teljesen felnő—erős, hatalmas, és büszkén szeli majd az eget Selyem és a többi sárkány mellett.

– Te is egy nagy sárkány leszel egyszer. – suttogtam neki.

A kis sárkány kinyitotta a szemét, és rám pillantott, mintha értené, amit mondok.

Hópihére néztem. Ő is sokat nőtt az elmúlt hónapokban. Bár még mindig fiatal volt, a bundája már dúsabb, és az izmai erősebbek lettek. Még mindig ugyanaz a vörös szemű, hófehér farkas volt, akire rátaláltam, de már kezdett hasonlítani Szellemre.

Ekkor kopogtak az ajtómon.

– Niki, bejöhetek? – hallottam Daenerys hangját.

Hópihére pillantottam, aki egy pillanatra felkapta a fejét, majd visszafeküdt. Árnyék is megmozdult, de nem tűnt idegesnek.

– Igen, gyere be! – szóltam.

Az ajtó kinyílt, és Daenerys lépett be. Hosszú ezüstös haja a hátára omlott, és ruhája királyi eleganciát sugárzott, mégis volt benne valami természetes könnyedség.

– Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben közelebb lépett az ágyamhoz.

– Jól vagyok. – válaszoltam, és Árnyék fejét simogattam. – Csak pihenek egy kicsit.

Daenerys elmosolyodott, majd leült az ágyam szélére.

– Látom, Árnyék és Hópihé is veled vannak.

– Mindig velem vannak. – mondtam büszkén. – Ők a családom.

Daenerys arca egy pillanatra elkomolyodott.

– És mi? Mi is a családod vagyunk, Niki.

Lesütöttem a szemem. Nem tudtam, mit válaszoljak. Persze, tudtam, hogy a vérem szerint közéjük tartozom. De olyan sokáig éltem másként… És Jon… Jon hiányzott.

Daenerys óvatosan megfogta a kezemet.

– Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy még mindig fáj. De nem vagy egyedül. Én itt vagyok. Rhaegar is. Viserys is. Az egész családod itt van, és szeretünk téged.

Felnéztem rá. Láttam a szemében az őszinteséget, a törődést.

– Én… próbálok hozzátok tartozni. – mondtam végül. – De néha még mindig úgy érzem, mintha valami hiányozna.

Daenerys mély levegőt vett, mintha tudná, miről beszélek.

– Idővel könnyebb lesz. – mondta halkan. – De bármi is történjen, tudd, hogy mindig lesz helyed közöttünk.

Elmosolyodtam. Nem tudtam biztosan, hogy tényleg így lesz-e, de jól esett hallani.

Daenerys végigsimított a hajamon, majd felállt.

– Pihenj, Niki. A holnap új kihívásokat hoz.

Bólintottam, és néztem, ahogy kisétál a szobából.

Hópihéhez fordultam, és a bundájába fúrtam az arcom.

– Szerinted tényleg a családom? – suttogtam.

Hópihe nem válaszolt. Csak finoman hozzám bújt, mintha azt mondaná: „Bármi is lesz, én mindig itt leszek.”

Jon szemszög

A tűz halványan pislákolt a kandallóban. Az árnyékok táncot jártak a falakon, de engem nem nyugtatott meg a fényük. A gondolataim máshol jártak.

Nikinél.

Már öt éve nem láttam. Öt hosszú év.

A halál és a feltámadás… Megváltoztatja az embert. De az idő… Az idő még inkább.

Niki most tizenegy éves. Már nem az a kisgyermek, akit hátrahagytam. A hírek szerint sárkányháton repül, harcolni tanul, és a Targaryenek között él, mintha mindig is közéjük tartozott volna.

De vajon boldog?

Szellem a lábam mellett feküdt. Mintha érezte volna a gondolataimat, felemelte a fejét, és rám nézett.

– Szerinted hiányzom neki? – kérdeztem halkan.

A farkas nem válaszolt, de a tekintete elég volt. Tudtam a választ.

Sóhajtottam, és a kezemmel végigsimítottam a bundáján.

– El kellene mennem hozzá. De mi van, ha már nem vagyok az, akire emlékszik?

Szellem halk morgást hallatott, mintha nem értené, miért kételkedem.

Felnéztem a farkas vörös szemeibe. Olyan volt, mintha mindent tudna. Mintha értené a bizonytalanságomat, de mégis azt mondaná: „Menj hozzá. Meg kell tenned.”

Sóhajtottam, és a kandallóban táncoló lángokat figyeltem.

– Előbb vagy utóbb úgyis szembe kell néznem vele, igaz? – kérdeztem inkább magamtól, mint Szellemtől.

A farkas nem felelt, csak közelebb húzódott hozzám, mintha érezné, hogy a gondolataim mélyebbek, mint amit ki merek mondani.

Niki öt éve él a Targaryenek között. Sárkány hercegnőként tekintenek rá. De vajon még mindig az a kislány, akit ismertem? Még mindig emlékszik rám?

A kérdések ott kavarogtak bennem, és tudtam, hogy előbb-utóbb választ kell kapnom rájuk.

Felálltam, és egy utolsó pillantást vetettem Szellemre.

– Ideje megtudni. – suttogtam.