Jon szemszög

A fák között átvágtunk, mint az árnyékok, a lovak patái elnyomták a talaj zaját. Az éjszaka sötétje, mint egy vastag takaró, borította a tájat, de nem érdekelt. Az egyetlen gondolat, ami a fejemben járt, az volt, hogy megtaláljam őt, és visszahozzam. Niki, az én kis védencem… Most valahol, egyedül, sírva, egyedül hagyva.

„Ne aggódj, kicsim, megtalállak!” -  mondtam magamnak halkan, miközben szorítottam a lovam kantárját, és gyorsítottam lépteinket.

A nyomok egyre világosabbá váltak, de ugyanakkor egyre mélyebb is lett a szorongásom. Ahogy közelebb értünk a tóhoz, valami furcsa érzés ült le a gyomromban. Valami nem stimmelt.

„Ez itt… nem jó!” -  kiáltottam halkan a katonáimnak, miközben elfordítottam a lovam a tó partja felé.

A távolból, a fák között, egy apró hang ütötte meg a fülemet – a kislány sírása. Az én kislányomé! A szíve azonnal hevesebben kezdett dobogni. Egy pillanatra megdermedtem, majd a következő másodpercben már rohantam is a hang irányába. A katonáim, látva a reakciómat, követtek.

A vízparton, a hold halvány fényében, egy alakot láttam. Egy férfi, aki szikáran állt, és a kis Nikit a kezében tartotta. A kislány sírt, a hangja éles volt, mintha minden csepp könnyel együtt egy darabkát hagyott volna itt.

„Ne!”- üvöltöttem, és vadul rontottam előre.

A férfi nem figyelt rám. De a kezeiben a kislány… A kis Niki arca reszketett, a könnyei végig folytak az arcán, és bár nem láttam pontosan, biztos voltam benne, hogy teljesen tehetetlen.

„Tedd le őt!” - ordítottam, de a férfi nem válaszolt. A szíve gyorsabban vert, a harag és az aggodalom, amit éreztem, egyszerre öntötte el minden porcikámat. Még egy lépés, és már ott voltam.

De akkor a férfi mozdult. Az őrület és a fájdalom keveredett, amikor elengedte a kislányt.

A vízbe dobta.

„Niki!” - ordítotam a kislány nevét, miközben éreztem, hogy a talpam alatt mintha a föld megrepedne. A tó felé száguldottam, és már nem számított, mi történt körülöttem. Minden, amit láttam, eltűnt. Csak egy dolog létezett – hogy Niki ne szenvedjen.

De a víz… A hideg, fekete víz, amitől minden élet elnyelt.

A kislány elmerült.

„Ne! Kérlek, Niki!” - kiáltottam, és úgy futottam a tóhoz, hogy a lábaim már nem bírták. A hideg víz szinte azonnal nyelte el az egész testemet, de nem törődtem vele. Lehetetlen, hogy valaki olyat szeressek, mint ő, és elveszítsem.

A szívem szinte megszakadt, miközben alámerültem. Azonban, ahogy a kezemmel a víz alá kaptam, valami megmozdult…

Ő volt.

Az apró kezecske, ami hozzám simult, és a kislány, akit nem hagytam el.

Egy pillanat tört része alatt kiemeltem őt a vízből, és miközben az éles levegőt vette, a kicsi teste reszketett. Az arca elfeketedett a hidegtől, de a szívem mégis megkönnyebbült, hogy legalább él.

„Niki, drágám, jól vagy? Kérlek, tarts ki!” -  mondtam halkan, miközben próbáltam megnyugtatni a kislányt.

Ahogy visszavittem őt a partra, a katonáim siettek oda, és segítettek, hogy biztonságba kerüljön.

A férfi, aki elrabolta, ekkor már elmenekült. És bár nem tudtam, hogy ki volt, azt éreztem, hogy most minden egyes pillanatomat arra kell szánnom, hogy megvédjem őt, hogy soha többé ne történhessen meg hasonló.

Niki reszketett, de nem volt halott. Az én kislányom él, és én mindig ott leszek, hogy megvédjem.