Niki szemszög

A hó ropogott a talpam alatt, ahogy Szellem mellett sétáltam a havas erdőben. A nap már lenyugvóban volt, a fény narancsos árnyalatokat vetett a fehér tájra. Hideg volt, de engem nem zavart – szerettem a havat, szerettem Észak csendjét, és legjobban azt szerettem, ha Szellemmel sétálhattam.

A hatalmas fehér farkas halkan lépkedett mellettem, szinte árnyékként mozgott a fák között. Néha-néha oldalra sandított rám, mintha figyelmeztetni akarna valamire, de én csak mosolyogtam.

– Ne nézz így, Szellem – suttogtam, miközben megsimítottam a bundáját. – Tudom, hogy figyelsz rám.

Szellem orrával finoman megbökött, majd hirtelen megállt. A füleit hegyezte, és mélyen beszívta a levegőt.

– Mi az? – kérdeztem, de ő nem válaszolt, csak lassan elindult egy irányba.

Kíváncsian követtem, a szívem gyorsabban kezdett verni. Mintha valami különös érzés vezetett volna minket előre. A fák közötti árnyékok egyre sűrűsödtek, de aztán egy kis tisztásra értünk, ahol valami mozgott a hóban.

Először azt hittem, egy kő vagy egy hókupac, de aztán megláttam a hófehér bundát… és a vörösen izzó szemeket.

Egy apró farkaskölyök reszketett a hóban, éppen olyan volt, mint Szellem – teljesen fehér, vörös szemű, de sokkal kisebb, talán alig pár hetes lehetett.

A szívem hevesen vert, ahogy letérdeltem mellé.

– Szia, kicsim – suttogtam.

A kis farkas megpróbált felállni, de túl gyenge volt. Szellem közelebb hajolt, és az orrával óvatosan megbökte. A kölyök alig hallhatóan nyüszített, mintha válaszolna neki.

– Egyedül vagy? – kérdeztem halkan.

A kis farkas nem tudott felelni, de ekkor valami megmozdult a hókupac mellett. Egy másik lény… de ez nem farkas volt.

Egy kicsi, fekete pikkelyekkel borított sárkánybébi!

A szemem elkerekedett. A sárkány remegett a hidegtől, a szemei mély borostyánszínben ragyogtak. Úgy tűnt, mintha a kis farkassal együtt rejtőztek volna itt.

– Te jó ég… – suttogtam, és gyorsan levettem a vastag köpenyemet.

Óvatosan felemeltem mindkettőt, és betakartam őket a ruhámmal, hogy ne fázzanak. A farkaskölyök azonnal hozzám bújt, míg a sárkány óvatosan megmozdította a szárnyait, mintha próbálná érezni a meleget.

A szívem tele volt izgalommal és félelemmel.

Mit tegyek?

Ha bárki meglátja őket, biztosan el akarják majd venni tőlem. Vagy rosszabb… megpróbálják bántani őket.

Gyorsan felálltam, és elindultam vissza Deresbe.

– Csendben kell maradnotok, rendben? – suttogtam a ruhám alatt rejtőző kis lényeknek.

A farkaskölyök halkan nyüszített.

– Shh! – kérleltem, de éreztem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű…

Jon szemszög

A tanácsterem hűvös volt, a kandallóban lassan parázslott a tűz. Lyanna és Ser Rodrik nemrég távoztak, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.

A Targaryenek egyre közelebb értek, és bármennyire is próbáltam felkészülni, nem tudtam elhessegetni azt az érzést, hogy hamarosan valami megváltozik.

Ekkor egy halk nyüszítés ütötte meg a fülemet.

Összeráncoltam a homlokomat.

Az ajtó felé fordultam, és hallgatóztam.

Újabb halk nyüszítés.

Ez nem Szellem volt. Az ő léptei nehezek és hangtalanok voltak, sosem adna ki ilyen gyenge hangot.

Felálltam, és az ajtó felé indultam.

Ahogy kiléptem a folyosóra, egy apró, ismerős alak suhant el előttem – Niki.

A ruhája alatt valamit rejtegetett, és láthatóan sietett.

– Niki! – szóltam utána.

A kislány megdermedt, majd lassan megfordult.

– Szia, Jon – mosolygott ártatlanul.

Felvontam a szemöldököm.

– Mit rejtegetsz?

– Én? Semmit! – felelte túl gyorsan.

Ekkor ismét meghallottam azt a nyüszítést.

Niki összerezzent, és próbált elmozdulni, de én gyorsan odaléptem hozzá, és finoman megérintettem a vállát.

– Niki, mutasd meg.

A kislány ajkába harapott, majd óvatosan széthajtotta a ruhája alját.

Először egy apró, hófehér farkaskölyköt pillantottam meg – vörös szemei úgy ragyogtak, mint Szellemé, és a kis teste remegett.

A döbbenettől nem tudtam megszólalni, de aztán megláttam a másik lényt is…

Egy kis fekete sárkányt.

A levegő bennem rekedt.

– Te jó ég… – suttogtam.

Niki idegesen rám nézett.

– Nem mondhatod el senkinek, Jon! Kérlek!

Felnéztem a kislányra, aki kétségbeesetten ölelte magához a két apró lényt.

Hirtelen rájöttem, hogy egy hatalmas döntést kell meghoznunk.

Mert ez a két lény nem csupán állatok voltak.

Ők egy jel voltak.

És attól a pillanattól kezdve tudtam: bármi is történjen, meg fogom védeni Nikit… és a két új csodát is, akiket talált.