Jon szemszög

Ahogy lovagoltam a vár felé, egyre csak a kis Niki járt a fejemben. A gondolat, hogy egyedül hagytam, nyomasztott, de úgy éreztem, hogy nincs más választásom. Az a feladat, ami rám várt, nem tűrhette halasztást. Mégis, valami furcsa érzés motoszkált bennem. Valahogy mintha az egész helyzet nem lenne olyan, mint korábban.

Amint visszaértem a várhoz, a nap már kezdett lemenni. A fáradtság érzésével léptem be az udvarra, és éppen akkor, amikor az istállóhoz értem volna, egy férfi szaladt oda hozzám.

„Jon!” - kiáltott, és szinte megállás nélkül folytatta. - „Jon, gyorsan! A kislány, Niki… elrabolták!”

A szavai, mintha villámcsapásként értek volna, teljesen megbénítottak. A levegő hirtelen elnehezedett, és a világ mintha egy pillanatra megállt volna körülöttem.

„Mit mondasz? Hogyan? Mikor?” - kérdeztem, miközben minden gondolat elhomályosult előttem.

A férfi zihálva válaszolt:
„Pillanatokkal ezelőtt. Valaki betört a várba. A kislányt elrabolták a szobájából. Az őrség nem tudott közbelépni időben.”

A szívem egyre gyorsabban vert, a kezem ökölbe szorult. Az érzés, hogy elveszíthetem őt… Az, hogy nem voltam ott, amikor szükség lett volna rám, szinte elviselhetetlen volt.

„Ki volt?” - kérdeztem, a düh és a kétségbeesés összekeveredve.

„Még nem tudjuk, de valaki gyorsan eltűnt a várból. Nyomokat találtunk, de még nem követhetjük őket éjjel.”

„Nem érdekel, hogy éjszaka van. Ha kell, akkor is keresni fogom őt. Azonnal indulunk!”

Nem vártam tovább. Egyedül is képes voltam mindent megtenni, hogy visszaszerezzem a kislányt. Az, hogy valaki így elrabolhatta őt a várunkból, egyszerűen elfogadhatatlan volt. Az életemet adtam volna érte, hogy biztosítsam, soha ne történjen meg.

„Készítsetek fel mindent, mindenki jön velem! Most!”

Minden szempillantásban a vár udvara egy zűrzavarrá vált, miközben a katonák és a lovasok felkészültek a kutatásra. A levegő egyre feszültebbé vált, és a harag, amit a szívemben éreztem, szinte eluralkodott rajtam.

De valahol mélyen, a tudatom hátsó zugában, egy félelem motoszkált: Mi van, ha túl későn érünk oda? Mi van, ha valami történik vele, miközben én nem vagyok ott?

„Tartsátok magatokat közel hozzám!” -  kiáltottam a csapatomnak, miközben vágtattunk át az éjszakai tájon. A táj homályos volt, csak a hold fénye világította meg az utat, és minden lépésünk súlya, mintha a világ vége felé vezetett volna.

De egy dologban biztos voltam: nem fogom pazarolni a másodperceket. Bármi áron, bárhova is vitték őt, visszaszerzem.