Brian

-Gyorsabban nem mehetnénk? -kérdeztem aggodalmasan Adaleide-től, aki a hajó faránál állt.

A lány szőke haját ide-oda csapkodta a tengeri szél. Kezei szikráztak, ahogy a vizet nézte. Vele volt a boszorkánymester fiú is, aki szintén azért volt ott, hogy gyorsabbá tegye a hajót. Hidegen fújt a szél, de a fiú dacosan nem vett fel pólót.

-Nem. -válaszolt Adaleide- Ha annyira akarod, akár ide is állhatsz a helyemre. -zsörtölődött.

Erre nem válaszoltam. A hajókorláthoz támaszkodtam és figyeltem az alattunk elsuhanó vizet. Gyönyörű kék volt, akárcsak a húgom szeme. A húgom. Szemem megtelt könnyel, ahogy rá gondoltam. Olyan törékeny, olyan fiatal. Pár hete még magát sem tudta megvédeni, nem hogy mást. Most pedig ott sínylődik valahol vérfarkasként. Vérfarkasok, boszorkányok, tündérek, démonok... Istenem! Milyen világba csöppentem én?

Ekkor valaki mellém lépett. A szél sötétbarna haját az arcába fújta. Türelmesen kisimította onnan a zavaró tincseket és rám nézett hihetetlenül világos kék szemével. Tekintetében szemrehányás csillant. Vártam, hogy ismét lehordjon azért, mert belementem Adaleide alkujába, de nem tette.

-Figyelj, Brian! -szólt Ronnie- Megértem, hogy miért egyeztél bele. Gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha a bátyám még élne és engem raboltak volna el. Elvárnám tőle, hogy mindent megtegyen értem, amit csak tud.

-Szóval már nem haragszol? -kérdeztem halkan.

-Nem. -sóhajtott fel a lány- Hogyan haragudnék rád? Hiszen meg akarod menteni a testvéred.

Megfordultam és a hajón sétálgató embereket néztem. Vagyis nem is embereket. Itt nem volt egyetlen ember sem. Talán csak Paul, de nem tudtam, hogy a Vadászok embernek számítanak-e. Kezdetben mindenki a saját faja szerint csoportosult, de mostanra már egy helyre tömörültek és beszélgettek, nevetgéltek, kivéve a démonokat. Ők a hajó orránál ültek és halkan suttogtak. Furcsán kirekesztettnek éreztem őket. Bizonyára azért nem közösködtek a többiekkel, mert azok nem akarták befogadni őket. Végül is a köztudatban az él, hogy ők minden dimenzió rossz fiúi, akik mindenkinek csak rosszat akarnak. Hittem benne, hogy ez nem így van. Ha olyan gonoszak lennének, nem jöttek volna segíteni. Már az is, hogy Matt miatt jöttek, jobb színben tüntette fel őket.

Valaki felkiáltott. Az egyik démon volt. Felugrott az eddig kényelmes pozíciójából és riadtan nézett körbe. Minden szem rá szegeződött. Elindultam felé és megfogtam a vállát.

-Mi a gond? -kérdeztem fekete szemébe nézve. Zavaros volt a tekintete. Mindenki körénk gyűlt és csendben figyelt.

-Történt valami Sirena-val. -suttogta színtelen hangon.

-Mi történt vele? -kérdeztem ingerülten- Valami baja esett?

-Nem. Veszélyes egyezséget kötött valakivel. És van még valami. -fordult a társához, a fekete hajú, vékony lányhoz- Bucon...

-Ne! Csak azt ne! -hátrált a lány egészen a korlátig.

-Ki az a Bucon? -kérdeztem értetlenül.

-A gyűlölet és a viszály démona. Sergulath szolgája. Az egyik legveszedelmesebb démon mind közül. Mi hozzá képest kis halak vagyunk. -meredt a távolba. Porcelán-szerű bőre alatt látszódtak a fekete erek.- Elcsábította Matt-et a falkától és elvitte.

-Matt már nincs Sirena-val és a többiekkel? -kérdezte Paul rémülten- Akkor hol van?

-Fogalmam sincs, de valaki irányítja Bucon-t és az nem Sergulath. Ez valaki más. Egy nő. Vérfarkas. A maguk oldalára fogják állítani a fiút. Egy hibriddel az oldalukon átvehetik az irányítást minden dimenzió felett, majd utána megölik Matt-et.

-Sole! -suttogta Paul.

-Az meg ki? -fakadtam ki.

-Matt nagynénje. Gyűlöli a fiút, ahogy az anyját is gyűlölte. Ő küldte a Vadászokat Matt szüleire. Ez nem más, mint egy hatalmi és családi viszály. -válaszolt Paul.

-Akkor új stratégia! -kiáltotta el magát Juliet- Adaleide, Daniel! -szólt a hajó hátuljánál álló két boszorkánymestenek.

Azok azonnal odasiettek a nőhöz. Mindenki várakozó pillantott Juliet-re. Az ő szava szent volt ezen a hajón. Kétség kívül ő volt a küldetés vezetője.

-Kétfelé oszlunk. -jelentette ki- Tizennégyen vagyunk. Heten mennek Sirena-ért és a falkáért, a vadászok legyőzésére és heten mennek Matt, Bucon és a nő után. Minden faj két személlyel képviselteti magát, kivéve a vérfarkasokat. Szóval álljon a bal oldalamra minden fajból egy és a jobb oldalamra is. A jobb oldal megy Sirena-ért, a bal Matt-ért.

Jó elosztás volt ez Juliet részéről, mert így minden csapatba jutott más-más erő. A csapat azonnal ketté vált. Én ösztönösen jobbra léptem, hiába aggódtam Matt-ért, nekem a húgom volt a legfontosabb. Paul balra állt, ami számomra egyértelmű volt, mert neki a fia biztonsága volt fontos. Adaleide mellém állt, ahogy Sonja, a démonnő, Ronnie, Andy, az egyik oroszlánember és Natalie, a tündérlány is. Juliet a lánya mellé lépett. A másik oldalon ott volt Paul, Daniel, a boszorkánymester, Marcus, a tündér, Ben, a démon, Mike, a másik oroszlánember és Chris és Kevin, a két vérfarkas.

-Ben! -szólította meg a zavart démont Juliet- Érzed, hogy mi történik Matt-tel, igaz?

A démon bólintott és a társára nézett. Sonja biztatóan pillantott rá. Ha most valaki ide sétálna elém és azt mondaná, hogy minden démon gonosz és semmi melegség nincs bennük, az óriásit tévedne. Csak rá kellett nézni erre a kettőre. Látszott rajtuk, hogy szeretik egymást és az, hogy el kell egymástól szakadniuk még ha csak egy kis időre is, fájdalmat okozott nekik.

-Akkor bizonyára azt is érzed, hogy merre van. -vonta le a következtetést a nő.

-Azt nem. Csak azt érzem, amit ő, azt hallom amit ő.

-Akkor próbáld meg látni azt is, amit ő. -utasította Juliet. Ben ismét bólintott.

-Hamarosan megérkezünk. -szólt Adaleide- Mindenki készüljön fel!

Sirena

-Na jó, mi a fene folyik itt? Mi ütött belétek? -fakadt ki Angela a bátyjára és rám nézve- Nektek elment az eszetek!

-Miért ment volna el? -kérdezte Angelo kissé elhajolva tőlem. Őszinte értetlenség sütött a hangjából.

-Nem is tudom. Valamiért ma mindenki megőrült. Először Matt. Kiugrott az erkélyről és vissza se nézett. Angelo hülyének tetteti magát, mert állítólag nem tudta, hogy angyal. Aztán Sirena felébred, egymásra néztek fal fehér arccal, aztán meg smároltok, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy a frissen egyedül maradt alfát egy omega csókolgassa. Ugye tudjátok, hogy akkor most mi lesz? -bökött ránk az ujjával.

Értetlenül meredtünk rá, még Steve is.

-Persze, hogy nem tudjátok! Mert én sem. Ilyen még soha nem történt, hogy két vérfarkasnak egyazon személy vésődjön be, ráadásul annak a személynek is bevésődjön mindkettő. Most mi lesz? Sirena-nak választania kell, hogy kivel akarja leélni az élete hátralévő részét? Hogy tudnál választani? Ez lehetetlen. -rázta meg a fejét zavartan.

-Lehetetlen, mégis lehetséges. -tette Steve Angela vállára a kezét- Figyelj, ebbe nekünk nincs beleszólásunk. Nem úgy értem, hogy nekünk kettőnknek, hanem úgy, hogy mindenkinek. Minden okkal történik, akár tetszik, akár nem. -a lány felé fordult. Arany tekintetében bizalom csillant.

-Én ezt nem értem. -sóhajtott. A lány Steve mellkasához bújt és a fiú szorosan átölelte.- Azt hiszem jobb lesz, ha veszek egy hideg zuhanyt.

Lassan elvált a fiútól és magára zárta a fürdőszoba fehér ajtaját. Steve ránk nézett és elmosolyodott.

-Bocsássátok meg neki! -szólt- Nem akart megbántani titeket, biztos vagyok benne. Azt hiszem magatokra hagylak benneteket egy kicsit. Kint leszek az erkélyen. -mutatott a szoba túlsó végébe, majd nagy léptekkel átszelte a helyiséget és becsukta maga után az ajtót.

Utána néztem. A korlátnak támaszkodott és az alattunk mászkáló tömeget figyelte. Keresett valakit. Matt-et kereste. Elszakítottam a tekintetem a bétáról és Angelo-ra néztem. Ő még mindig Steve-et nézte, nem figyelt, így ki tudtam használni az alkalmat, hogy jobban szemügyre vegyem. Eddig nem tűnt fel, hogy Angelo hasonlított Matt-re, de mégis különbözőek voltak. Angelo-nak sápadtabb volt a bőre, mint Matt-nek, de izmosabb volt nála. Karjai akár egy testépítőnek. A póló, amit a Vadászok adtak neki, egy számmal kisebb volt a kelleténél, így feszült a mellkasán és a hasán kirajzolva felsőtestét. Jócskán magasabb volt nálam, talán százkilencven centi lehetett, így pont az álláig értem. Hátán a két szárny gyönyörűen csillogott. Egyik fekete, másik fehér színben. Mindegyik tetejéből hegyes karom állt ki. Szárnya a térdhajlatáig ért, szélessége összecsukva is kétszer akkora volt, mint a fiú. Mindig is ilyennek képzeltem egy angyalt. Gyönyörűnek, de ijesztőnek. Mintha bármelyik pillanatban képes lenne puszta kézzel ketté roppantani egy embert.

Észre vette, hogy figyelem. Rám nézett és elmosolyodott. Felém fordult, jeges szemében megcsillant valami, ami sötétebbé tette a tekintetét. Most jobban hasonlított egy vérfarkasra, mint valaha. Matt aranyos kisfiús arcához képest Angelo érett férfinek tűnt. Közelebb húzott magához és ajkait a homlokomhoz érintette.

-Nem haragszol rám? -kérdezte halkan.

-Miért haragudnék? -néztem fel rá.

-Mert bevésődtél nekem. Neked már ott van Matt, jól mondta Angela. Én csak közétek állnék. -pillantott a földre.

-Ezért lehetetlen haragudni. És nem állnál közénk. Már közénk állt valaki, aki nem te vagy. Sőt, közém és közéd is odaállt valaki. -nyeltem nagyot és ragyogó kék szemébe néztem, aminek színe gyilkosságról árulkodott. Tudtam, hogy a testvéréért tette és ezért nem ítéltem el. Sokkal inkább hősként tekintettem rá ez miatt.

-Ki állt közénk? -ráncolta a homlokát.

-Azt nem tudom. -ráztam meg a fejem- Elmesélem mi történt, amíg azt hittétek halott vagyok, csak azt hiszem ez sokáig fog tartani. -biccentettem a kanapé felé.

Leültem az egyik végébe. Angelo a másik felében foglalt helyet. Szárnyait úgy helyezte, hogy kényelmes legyen, bár gondoltam rá, hogy megkérdezem, nem-e el tudja tüntetni, de nem tettem. Túl csodálatos volt. Elmeséltem neki mindent, ami történt velem akkor. A feketeséget, a hirtelen megjelenő fényességet, a két farkast és az ajánlatukat, amit egy angyaltól hoztak. Amikor a házassági ajánlatot említettem, kezei ökölbe szorultak.

-Nem tudsz valami sokat az angyali énedről, igaz? -kérdeztem. Amikor befurakodtam az álmába, mindennel képben volt, viszont most sok mindent el kellett neki magyaráznom.

-Nem. Idáig azt sem tudtam, hogy létezik.

-És az álmaidból sem emlékszel semmire?

-De. Az összesre. Viszont minden alkalommal kívülállóként láttam azt az angyalt. Nem tudtam, hogy én vagyok az.

Itt megszakadt a beszélgetésünk és elgondolkodtam. Hallottam, ahogy Angela elzárja a vizet a fürdőben. Nem sokkal később nyílott az ajtó. A lány törölközőbe csavart testtel jelent meg, kezét a vállára szorította. Ujjai között vér csillogott. Neki nem forrt össze a Vadászok által ejtett sebe úgy, mint nekem és Angelo-nak. Felálltam és a lányhoz léptem.

-Hadd gyógyítsalak meg! -kértem.

Leeresztette a kezét én pedig megláttam a hosszú vágást. Tenyerem a seb fölé helyeztem és elképzeltem, ahogy eltűnik, mintha ott sem lett volna. Ujjaim kék szikrákat szórtak, majd a seb lassan összehúzódott. Furcsálltam, hogy a varázslat nem taszított hátra, mint ez előtt annyiszor. Sőt, nem is éreztem úgy, mintha minden erőmet elszívták volna. Erősebb voltam, mint azt gondoltam. És ezt annak a zsarnok angyalnak köszönhetem.

-Köszi. -szólt Angela és útját az erkély felé vette.

Angelo felé tekintettem. A fiú felállt és felém közeledett. Szárnyai magasan a feje fölé emelkedtek, miközben lépkedett. Fehér szárnya csillogott az ablakon beáramló fényben, akár a hó olvadás előtt. Fekete párjának színe a legsötétebb árnyékokra emlékeztetett a legrosszabb rémálmaimból. Elém állt arcán egy hatalmas mosollyal.

-Erősebb lettél. -jegyezte meg- Már nem probléma meggyógyítanod másokat.

-Igen, de nagy árat fizettem érte. -vetettem ellen.

-Az nem számít. -legyintett- Úgyis találunk valami kiskaput, hogy megtarthasd az erőd és ne kelljen hozzá menned ahhoz a palihoz és békén hagyjon.

Sikerült úgy beszélnie, hogy minden szavát elhittem. Hittem benne, hogy meg tudok szabadulni a furcsa kérőtől és minden rendbe jön. A remény apró sugarát mutatta nekem, amiből lassacskán kifogytam. Most újult erővel töltött fel, noha nem úgy, mint a vőlegényem, aki tényleges erőt adott nekem. Ez lelki erő volt. A fiúhoz léptem és megöleltem. Amikor elváltunk, ismét a szárnyaira pillantottam. A fiú háta mögé álltam és egyik ujjammal végigsimítottam egy fehér tollon. Puha volt, széle mégis olyan éles, akár a damaszkuszi acél. Fekete tollaira néztem. Ezt a színt azért kapta, mert megölt valakit, akinek még tiszta volt a lelke. De annak a fiúnak nem volt tiszta a lelke. Gyilkosságra készült. Meg akarta ölni Angela-t csak azért mert féltékeny volt. Angelo csak megvédte a testvérét, akit mindennél jobban szeret. Az én elveim szerint ez nem bűn a legkevésbé sem.

Gondolataim Matt felé terelődtek. Itt hagyott minket. Szívem szomorúsággal telt el. Lehet már soha nem fogom viszont látni. Angelo szembe fordult velem és aggódva nézett rám.

-Mi jár a fejedben? Érzem, hogy valami nyomaszt.

Számat rágcsálva pillantottam a fiú természetellenesen kék szemébe.

-Mit mondott Matt, amikor elment? -kérdeztem. Féltem, hogy olyasmit fog válaszolni, ami megijeszt.- Mondott egyáltalán valamit?

A fiú egyik lábáról a másikra állt, miközben beletúrt fekete hajába. Tincsei akár a fekete szárnya. Mint a legsötétebb árnyék.

-Megvádolt azzal, hogy megöltelek. Én csak segíteni akartam, de az erőm nem ért akkor semmit. Éreztem, ahogy eltűnsz, de azt is, hogy nem haltál meg. Megmondtam neki, hogy nem tettem semmit. Hazugnak nevezett és faképnél hagyott. Hozzád még odahajolt és suttogott valamit, amit nem hallottam. Aztán átugrotta a korlátot és eltűnt. -mondta érzelemmentes hangon- Nem érzed a jelenlétét?

-Pont ez a baj. Semmit sem érzek, csak a bevésődés kötelékét, de azt is csak nagyon halványan. Meg próbálok vele kapcsolatba lépni. Félek, hátha bajban van. -Angelo arcán halvány féltékenység suhant át, de rögtön eltűnt onnan. Lehet, hogy csak képzeltem.

-Akkor magadra hagylak. -mosolygott- Én meg megyek és beszélek a többiekkel, hátha már nem gondolnak hazugnak. -megfordult és kiment.

Ott maradtam egyedül a kis szobában, ami átmeneti börtönt biztosított nekem és a falkámnak. A csonka falkámnak...

Matt

-Végre viszontláthatlak kedves öcsém! -indult tárt karokkal felém a nő. Sole volt az.

Aranyszínű ruhában volt, ami kiemelte bronzos bőrét és sötét haját. Cipője hangosan kopogott a fehér márványpadlón. Mögötte egy trón foglalt helyet, ami aranyfüsttel volt bevonva. Az egész helyiség gazdagságról árulkodott. Fényűző volt ahhoz képest, hogy egy barlangban voltunk. Sole berendezkedett egy bunkerban, amit talán még senki sem fedezett fel rajta kívül. Furcsának tartottam, hogy viszontlátom. Stella-ra néztem, aki kedvesen mosolygott, majd tekintetem visszavezettem a nagynénémre. Meglepő nyugodtság lett úrrá rajtam amiatt, hogy közöttük lehetek. Olyan volt, mintha a családom gondtalan körében lennék és semmi baj sem érhetne.

Visszagondoltam az elmúlt órák eseményeire. Sirena meghalt. Angelo-nak köze van a halálához. Elhagytam a falkám és leléptem. Leléptem Stella-val és órákat gyalogoltunk az erdőben, mire ide értünk. Zaklatott voltam, de most olyan nyugodtság telepedett rám, ami évek óta soha. Talán transzban vagyok. Talán tényleg ide tartozom. Sole-hoz.

De Sole gonosz! -szólalt meg egy belső hang. Lehet igaza van. Vagy talán mégsem. Ha gonosz lenne, már rég megölt volna. Nem lehet, hogy a saját nagynéném gyűlöljön, vagy a halálba kívánjon! Én vagyok az egyetlen élő rokona az ikreken kívül. Szeretnünk kell egymást.

A nő megállt előttem és alaposan végigmért. Elégedettség látszott az arcán.

-Mi miatt hoztad meg azt a döntést, hogy elhagyod a falkád? -kérdezte bársonyos, megnyugtató hangján, aminek hallatán mindenki igazat mond neki. Senki sem hazudna egy ilyen kedves hangú nőnek.

Ismét eszembe jutott Sirena ernyedt teste, ahogy ott fekszik az ágyon és nem reagál a szólongatásomra, az érintésemre.

-Meghalt. -suttogtam- Sirena meghalt. -ismételtem magam most már jóval hangosabban és elkeseredettebben a kelleténél. A földet bámultam. Elvesztettem a társam, akit szerettem. Akit én változtattam át, nem más. Miattam történt. Ha azon az éjszakán visszafogtam volna magam és nem haraptam volna meg, még élne. Normális életet élne.

-Tudom, édesem. -szólt Sole szomorúan- A társad nincs többé és a falkádból valaki elárult téged. Ez hatalmas sérülés számodra, de muszáj tovább lépned. Meg kell bosszulnod Sirena halálát.

-Kin bosszulhatnám meg?

-Angelo-n. Az angyalokon. A vérfarkasokon. A boszorkányokon. A démonokon. A vadászokon. A mennyeken és a poklon. Minden emberen, aki él és aki nem. Az egész világon. Szeretted őt, mégis elragadták tőled. Mindenki felelős a haláláért. -mondta, de félbe szakítottam.

-Igen, mindenki. Legfőképp én.

-Ne gondolj ilyet, drágám. Sirena-nak nem volt választási lehetősége. Vonzott benne valami téged, te is tudod. Ha nem aznap haraptad volna meg, akkor máskor, de mindenképp megtetted volna. Ez nem a te hibád, hanem az ösztöneidé. Ezeken pedig nem tudod megbosszulni ha akarnád sem.

Hittem neki. Igaza volt. Minden, amit mondott, a teljes igazság volt.

-Maradj velem, Matthias és bosszuld meg Sirena halálát! Bosszuld meg és mindennek értelmet adsz. -mélyen szemembe nézett.

-Maradok. Nem megyek el. -jelentettem ki- Már nincs miért vissza mennem hozzájuk. Az, aki a mindenemet jelentette nincs többé.

-Ezaz. Bölcs döntés édes öcsém. Meglátod, újra megtalálod a boldogságot. De előtte kéne kötnünk egy szerződést. -lépett egyet oldalra és Stella a kezébe helyezett egy összegöngyölített pergamenpapírt. A nő szétfeszítette a lapot és szemével átfutotta a sorokat. Csalfa mosolyt villantott rám, miközben kisimított egy kósza fekete tincset az arcából.

-Mi van benne? -kérdeztem kíváncsian. Nem bíztam még a nőben, ezért mindent szerettem volna tudni.

-Egyezménypontok. Pontosan hat.

-Hadd nézzem, máskülönben nem írom alá. -dörmögtem.

-Nem bízol a saját nagynénédben? Ez sértő, de tessék, itt van. -nyújtotta felém. Elvettem és olvasni kezdtem. Spanyolul volt.

Egyezség Sole Fuentes, Matthias Gonzales és Bucon démon között:

-Bucon? -néztem Sole-ra értetlenül.

-Mit gondoltál, szívem? Hogy Stella magától átállna az én oldalamra? Bucon meggyengült, ezért muszáj volt megszállnia valakit. Őt választotta én pedig nem elleneztem. -vont vállat a nő.

Stella-ra néztem, vagyis csak a testére. Bucon valóban megszállta? Ördögien csillogott szeme, ahogy mindig, változást nem észleltem rajta. Ő mindig gonosz volt, nem csoda, hogy őt szállta meg a démon. Kíváncsi vagyok mi maradt meg a lelkéből.

-Ne nézz így rám én csak segíteni szeretnék. Akkor is segítettem, amikor megszálltam anyádat. Erősebb lettél minden teremtménynél. Hálásnak kéne lenned. -érintette össze műkörmeit, amik hangos csattanással csapódtak egymásnak. Rettentően idegesítő volt, de a következő pillanatban már nem is zavartak.

-Gyerünk, írd alá és akkor tervezgetheted a bosszúdat. -mondta Sole sürgetve. Olvasni kezdtem.

1. Az egyezményben résztvevők kötelesek hűségesek lenni egymáshoz.

2. Nem állhatnak át más oldalra, ezen az oldalon maradnak örökké.

3. Aki eddig még nem tette meg, az most elköteleződik a Pokol Uránál.

4. Mindenki teljesítse a rá szabott feladatot.

5. Az egyezményben résztvevők az egyezmény megköttetésének pillanatától kötelesek áttenni a székhelyüket a Pokolba, onnan járni a világot.

6. Az egyezmény részvevői nem létesíthetnek hosszabb távú kapcsolatot nem pokolbéli személyekkel.

Ennyi állt benne. Tehát ez egy alku az ördöggel. Ha ezt aláírom, eladom a lelkem. Veszteni valóm nincs, Sirena meghalt és amilyen jólelkű volt, a mennyekbe került. Lehetetlen helyzet volt ez, szinte remegtem a feszültségtől. Megfeszítettem állkapcsom és felemeltem a fejem. Sole-ra és Bucon-ra néztem.

-Lenne néhány kérdésem. -jelentettem ki határozottan, de belül egyáltalán nem éreztem azt a hatalmas határozottságot.

-Tedd hát fel! -intett Sole.

-Ki a Pokol ura? -kezdtem rögtön azzal, ami a leginkább érdekelt.

Amint kimondtam a mondatot, megremegett a föld. A csupa arany trónterem közepén megnyílt a talaj összetörve a csicsás csempét. Hideg kék fény lövellt a szakadékból. A fény egyre csak erősödött, már nem bírtam, így becsuktam a szemem és eltakartam az arcom.

Mikor a fény halványult, leengedtem a kezem és kíváncsian néztem a szakadékra - ami már nem volt ott. A helyén egy magas férfi állt hosszú, fekete palástban, ami nem csak a hátát borította be, hanem az egész testét, akár egy kabát. Fekete haja és ijesztően fehér bőre volt. Szeme vörösen ragyogott, mint az enyém, de mégsem. Ő nem vérfarkas volt, nem azért világított pirosan a szeme, mert alfa. A férfi körülnézett a csillogó teremben, majd végigmért. Éreztem égető tekintetét testem minden egyes porcikáján. Arcának furcsa, éles vonalai voltak, egyértelműen nem emberi. Ajkai mosolyra húzódtak, így láttatni engedte hegyes, abnormálisan hosszú fogait. Egy vérszomjas vadállatra emlékeztetett, amely bármelyik pillanatban rád ugrana.

Sole és Bucon szeme elkerekedett a férfi láttán. Riadalmat fedeztem fel tekintetükben. Még a mindig magabiztos Sole is megrettent. Mégis ki lehet ez az ember, akarom mondani ez a valami, mert hogy nem ember, az biztos.

-Üdvözlöm, felség! -hajtott térdet a két nő. Talán nekem is meg kellett volna hajolnom? Nem. Biztos nem fogok megalázkodni senkinek főleg nem egy jött-ment ismeretlennek.

-Milyen felség? Maga valami király? -kérdeztem tőle a lehető legtiszteletlenebb hangon, hogy érezze, én nem vagyok az alatt valója.

A férfi rám kapta tekintetét. Amikor Sole-ra és Bucon-ra nézett, elégedettség sugárzott belőle, de miután rám nézett, úgy éreztem szórakoztatom. Mosolygott, csakhogy nem kinevetett. Talán a legnagyobb hiba, amit elkövethetett. Dühbe gurultam, hogy egy sehonnai valami csak úgy kinevet. Karmaim megnőttek, agyaraim utat törtek maguknak az ínyemben, szemem szikrázott. A barlang bejárata felől erős szél süvített be, ami meglebbentette a bent lévők haját és ruháját. Mélyről jövő morgás tört fel a torkomból és a férfire rontottam. A földre terítettem, feje nagyot koppant a padlón. Karmaimat bele akartam mélyeszteni a mellkasába, hogy kitépjem a szívét, de megcsúszott a kezem a testén, mintha acélból lenne nem tudtam átlyukasztani hófehér bőrét. Meglepetten tekintettem állatias arcára, amin egy vigyor terült el. Hirtelen mozdult, fel sem tudtam fogni mikor ért hozzám. Egy kézzel a mellkasomra csapott és a földre nyomott. Hiába minden igyekezetem, erősebb volt nálam és nem engedett el. Mérgesen morogtam és kapkodtam az arca felé, de arról is lecsúsztak a karmaim. A férfi hangosan felnevetett. A barlang fala és padlója beleremegett.

-Kis vérfarkas, nem tudod kit próbáltál megölni. -nevetett- Engem nem lehet. Lehetetlen. Én vagyok a Pokol Ura, az Isten hegyéről levetett kerub, én vagyok az Ördög, a Sátán, az e világ fejedelme. Az emberek Belzebubnak, vagy Lucifernek is szoktak hívni, de Azazelnek is. Választhatsz hogyan hívsz, teljesen mindegy. A lényeg, hogy nem tudsz megölni, senki sem tud. Kell az egyensúly ebbe világba, a jó és a rossz. Én vagyok Isten ellenpólusa. Olyanok vagyunk akár a mágnes két oldala. A kettő nélkül nincs egy sem.

Hangosan vettem a levegőt, ki és be. Nem hittem el, hogy ez a felfuvalkodott istenkáromló alak a Sátán, de volt benne valami. Elmosolyodtam, majd kitört belőlem a nevetés. Nem tudtam abba hagyni, a férfi pedig meglepetten nézett rám, majd változott az arckifejezése és dühössé vált. Rámarkolt a torkomra és a falhoz taszított. Szeme égett a haragtól.

-Ne merj kinevetni, mert megbánod. Egyetlen mozdulattal megölhetnélek.Értékelem a pimaszságodat, fiú. Igazi démon vagy. De még a démonok sem ilyen tiszteletlenek velem. -sziszegte közel hajolva az arcomhoz.

-Akkor szokja meg, mert én nem fogom magát tisztelni soha. -mondtam dacosan, mélyen a szemébe nézve és a képébe nevettem. Hirtelen elengedett és hátrébb lépett. A nyakamhoz kaptam a kezem és mély levegőt vettem. Ismét a férfire néztem, aki büszkén pillantott rám. Sole-hoz és Bucon-hoz fordult, akik megrettenve nézték eddig a kis műsorunkat.

-Jól mondtátok. Tényleg rosszabb, mint egy démon. Jutalmat kaptok. -szólt oda nekik dicsérően, mint a betanított kutyáknak- Te pedig... -sétált közelebb hozzám- ...megkapod, amit akarsz, cserébe megteszel nekem egy-két szívességet. Megölsz pár ellenséget és bármit megkapsz, amire csak vágysz. Mondd, mit akarsz cserébe?

-Sirena-t. -jelentettem ki gondolkodás nélkül- Azt akarom, hogy éljen.

-Ez megoldható. -mosolyodott el ördögien- Írd alá a szerződést a véreddel és megegyeztünk.

Sole kitekerte a papírt, és Bucon egy kést nyújtott felém. Kezembe fogtam a pengét és megvágtam a tenyerem belsejét. Lassan szivárogni kezdett a vérem és rácsöppent a sárgás papírra, ami abban a pillanatban porrá vált.

-Gratulálok. Mostantól hozzám tartozol. -szólt a férfi és a vállamra tette a kezét. Körülöttem minden vörössé vált és éreztem, ahogy süllyedünk.

Eladtam a lelkem az ördögnek csak azért, hogy Sirena, a társam, a mindenem éljen. Boldognak kellett volna éreznem magam most, hogy tudtam, hamarosan visszakapom őt. De nem éreztem boldogságot. Semmit, csak dühöt.

Ekkor még nem tudtam, de azzal, hogy elszegődtem Lucifer bérgyilkosának, megszüntettem minden kapcsolatot a földi léttel. Pokoli teremtmény vált belőlem. Egy gyilkológép, érzelmek nélkül. Csak egy arc maradt meg az emlékezetemben, amire boldogan gondoltam. Sirena-é. Nem tudtam, hogy ő mégsem halt meg és a Sátán becsapott. Vajon viszontláthatjuk egymást valaha?

Itt is az új rész. Köszi, hogy elolvastad és remélem élvezted. Ha igen, nyomj egy csillagot és írd meg kommentben mi tetszett, vagy mi nem.