Sirena

Eltelt 7 hosszú nap. 168 keserves óra. 10080 rettenetes perc, mióta beszéltem a bátyámmal. Nem tudtam hol késlekedik már. Lassan itt kéne lennie a könyvvel és a segítséggel. 

7 nap telt el, mióta Sole és a démon felszívódott, azóta a vadászok minden nap kikérdeztek minket arról a bizonyos estéről, amikor megidéztem Bucon-t, a lányt, a démont, aki miatt Matt most szenved. Ha az a démon nem lett volna, Matt békében élhetne, távol a hibridekre vadászó szörnyű emberektől. Bucon-nak hála most itt fekszik mellettem egy gyönyörű szálloda kényelmes ágyán és több sebből is vérzik. A vadászok direkt legyengítettek minket azzal, hogy a mérgező késeikkel megvágtak. Eleinte be tudtam gyógyítani mindenki sebét és néhány órára megszabadítottam őket a gyötrelemtől, de amint észrevették, hogy ismét erősek vagyunk, kést döftek belénk. Már nem tudom meggyógyítani a falkát, de még saját magamat sem. Nincs hozzá elég erőm. Kiéheztettek és megsebeztek. Lassan elájulok a fájdalomtól ami a karomban van.

Csak néztem a makulátlan fehér plafont a sötétben és nem gondoltam semmire. Semmire, csak Brian-re. Vajon hol lehet? Mit csinálhat? Megtalálta a könyvet? De ami a legfontosabb: mikor ér ide és ment meg? Dühös voltam, mert nem tudtam mit tenni. A szemem erőtől izzik a nap minden egyes pillanatában, de ez az erő bent marad, nem tudom kiengedni a méregtől. 

Matt aludt. Olyan békés volt. Türelmesen tűrte a kihallgatásokat, még azt is jókedvűen nézte végig, amikor megvágták a bőrét. Tudtam mit jelent ez. Feladta. Tudta, hogy nincs remény, hogy már minden veszve van. Beletörődött abba, hogy hamarosan meg fogunk halni. Sima arcát néztem és vártam, mikor ébred fel és tudunk majd beszélgetni. Nekem is kellett volna aludnom, de napok óta nem tudtam. Izgultam, mikor ér ide Brian és ha véletlenül akkor jönne el, amikor én alszom, felkészületlenül érne. Nem tudnék cselekedni. Már hozzászoktam a folyamatos ébrenléthez. A bennem ketrecbe zárt düh és energia, ami nem tudott kitörni éberen tartott. Folyamatosan járt az agyam a különböző menekülési technikákon, hogy hogyan ölöm meg a vadászokat, de legfőképp azon, mi lesz azután, ha ezt az egészet megúsztuk. Bujdokolva kell majd élnünk? Vagy netán újra minden mehet úgy, mintha mindez meg sem történt volna? Ha menekülnünk kell, hová megyünk? Nincs hely ezen a világon, ahová el lehetne rejtőzni a vadászok fajtája elől. Matt szeme kinyílt és elmosolyodott.

-Miért nem alszol? -kérdezte rekedten.

-Nem tudok. -válaszoltam suttogva és végigsimítottam az arcán.

-Mindig ezt mondod. Mióta nem aludtál? -kérdezte aggódva.

-Elég régóta ahhoz, hogy hozzászokjak az ébrenléthez.

-Aludnod kéne. Kell az erő. -érintette meg lágyan a karom.

-Ez a probléma. Túl sok erő van bennem. Nem hagy aludni. -tettem a kezére a tenyerem- És ha én nem őrködök, ki őrködik helyettem?

-Hát én. -mosolygott- Azért vagyok a társad, hogy osztozzunk mindenben. Most én leszek fent. Te aludj!

-Jó, de ha bármi furcsát érzel, vagy látsz megígéred, hogy felébresztesz? -néztem vörösen ragyogó szemébe.

-Megígérem. -mondta és magához húzott. 

Homlokomat a mellkasához döntöttem és behunytam a szemem. Matt szorosan ölelt magához, mintha a plüssmackója lennék. Ezt a szokását az elmúlt időkben teljességgel természetesnek vettem, ha nem csinálta hiányoltam. Így éreztem, hogy valaki szeret. Egy pillanatra elfelejthettem mi is történik körülöttem, minden rosszat háttérbe tudtam szorítani, levegőnek tudtam nézni. Amikor ölelt csak én voltam és ő, senki más. Megszűnt körülöttünk létezni a világ, mintha csak egy csónakban lennénk a végtelen tengeren, ahol semmi bántódásunk nem eshet. De ez itt a valóság. Nincs nyugodt tenger, nincs kellemes csónak, nem vagyunk egyedül és nem élhetünk békében. Most olyan, mintha egy viharos tengeren lennénk törött csónakban és az életünkért küzdenénk. Mert az életünkért küzdöttünk. Fájt az igazság, hogy hamarosan meghalunk, fájt az is, hogy az a megnyugtató érzés, ami Matt közelében töltött el csak a bevésődés miatt lenne. Ha nem lennénk vérfarkasok, talán sohasem találkoztunk volna. Talán sohasem szóltunk volna egymáshoz, talán nem is ismernénk egymást. Csak az ösztöneink miatt érezzük egymás társaságát nyugtatónak, de ha belegondolunk egy hónapja sem ismerjük egymást. Nem szoktam megbízni emberekben ilyen gyorsan, nem adok ki magamról több információt a kelleténél, de Matt mindenről tud, ami velem kapcsolatos. Direkt nem szeretek meg embereket, hogy ne fájjon ha elveszteném őket, de most abba a csapdába estem, hogy mégis megszerettem. És el is fogom veszíteni. Megölik majd a szemem láttára, amit nem fogok tudni elviselni. Vajon egy démon hová kerül a földi élete végeztével? A pokolba? És ott fog élni örökkön örökké? Nem fogunk utána többet találkozni, én meghalok, kitudja hová kerülök majd, ő pedig ott fog lenni egyedül. Vagy ha nem is egyedül, nélkülem.

Szorosabban öleltem magamhoz a fiút. Nem akartam elveszíteni. Nem voltam biztos benne, hogy bármikor, amikor megölelem mit érzek. Baráti szeretetet, vagy tiszta testvéri szeretetet, vagy inkább... szerelmet. Ez utóbbit betudhattam a bevésődés elmélyülésének is. Zavaros gondolatok cikáztak a fejemben, hogy mi lenne, ha a Vadászok nem találtak volna ránk és nem lennénk ekkora veszélyben.

Rugók nyikorgását hallottam. Valaki egy másik ágyról felkelt. Beleszagoltam a levegőbe. Angelo édes, jázminos illata szökött az orromba. Eddig fel sem tűnt milyen illata van. Egy vérfarkasnak nem jázminillata van, hanem fahéj, fenyő és erdőillata. Összevontam a szemöldököm és füleltem merre megy a fiú. A fürdőbe igyekezett és hallottam, ahogy megnyitotta a vizet a zuhanykabinban. Az édes illat, amit maga után hagyott az orromat csiklandozta. A sejtésem lassan gyanúvá erősödött. Meg szerettem volna osztani az észrevételem Matt-tel, de elaludt és nem szerettem volna felébreszteni. Én is próbáltam aludni, de egyáltalán nem jött álom a szemere. Egyrészt a bennem tomboló energiától, amit nem tudtam kiadni magamból, másrészt a gyanútól. Féltem, ha rájövök arra a bizonyos dologra, ami a vadászoknak kell, nem fogunk ilyen "nyugalomban" lenni többé, mint most. Talán elhurcolnak minket máshova, egy rejtett helyre ahol senki sem találhat ránk és ott leláncolnak, míg el nem jön a telihold.

-Sirena, miért nem alszol? -kérdezte Matt suttogva. Tehát mégsem aludt.

-Honnan tudtad, hogy nem alszok?

-Remegsz. Álmodban nem szoktál. -állapította meg. Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen- Mi a baj?

-Rájöttem valamire. -súgtam alig hallhatóan.

-És mire? -kérdezte érdeklődve.

-Egy rettentően fontos dologra. Hogy ki az, akit keresünk. -mondtam az utolsó mondatot már gondolatban közölve.

-Igen? És ki az?  -kérdezte meglepetten.

-Angelo. -mondtam és félve néztem rá. Nem tudtam mit fog gondolni rólam ezután. Hogy megőrültem, vagy hogy kétségbeesésemben már mindent kitalálok.

-Angelo? -kérdezte tágra nyílt szemmel- De hogyan? Akkor Angela nem az? Annak kéne lenni ha ikertestvérek.

-Nem. Ő nem az.

-Miből gondolod, hogy Angelo angyal?

-Érezted már az illatát? -kérdeztem mutatóujjamat végighúzva a karján tátongó seben és erős késztetést éreztem rá, hogy meggyógyítsam, de képtelen voltam rá. A magam sebét se tudtam összeforrasztani- Nem olyan, mint egy átlagos vérfarkasnak.

-A vérfarkasoknak nedves erdőillatuk van. A hibrideknek más? Eddig nem vettem észre. Angelo-nak milyen illata van?

-Jázmin.

-Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna rajta. De más természetfelettinek sem éreztem még virágillatát.

-Találkoztál már angyallal? -néztem rá kérdőn és hallottam, hogy Angelo elzárja a vizet a zuhanyzóban.

-Még nem.

-Akkor most figyelj az illatokra. -ajánlottam neki és becsuktam a szemem, mintha aludnék. Ő is így tett.

Angelo lassan visszabotladozott az ágyhoz, ahol Angela-val és Steve-vel aludtak. Lefeküdt és amint a feje elérte a párnát, már éreztem is, hogy ismét elaludt. Jázminillata csak ekkor ért el hozzánk. Matt élesen beszívta a levegőt. Kinyitottam a szemem és az arckifejezését figyeltem. Összevonta a szemöldökét és kinyitotta ragyogó szemét. 

-Tényleg más. -suttogta- De ez még nem jelenti azt, hogy ő lenne az angyal.

-Ez igaz, de miért ilyen?

-Ki kell derítenünk. -mondta- Ébresszük fel.

-És mit mondunk neki? Odaállítunk és azt mondjuk hogy: Helló, Angelo! Te vagy a harmadik hibrid, akit keresünk? Szerintem hülyének nézne minket. -lomboztam le Matt-et.

-Ez így tényleg nem jó. Nem tudsz vele valahogyan kapcsolatba lépni miközben alszik? Boszorkány vagy félig, lehet menne. -ajánlotta.

-Persze, hogy menne. Nem lenne olyan bonyolult, de még magamat sem tudom meggyógyítani és szerintem belemászni más fejébe sem tudnék.

-A gyógyítás erős varázslat. Tudod te is, hogy miután meggyógyítasz minket kiütöd magad. Egy kis belepiszkálás egy álomba nem lehet rád ilyen hatással. Megpróbálod? -kérdezte reménykedve. Láttam rajta, hogy rettenetesen kíváncsi.

-Megpróbálhatom, végül is mit veszíthetnénk vele? De akkor aludnom kéne. Csak az az egy probléma, hogy nem tudok már napok óta. -sütöttem le a szemem.

-Menni fog. -mondta és ismét magához húzott. Átöleltem ügyelve arra, hogy nehogy megüssem a kezén a sérülést.

Becsuktam a szemem és megpróbáltam aludni. Elképzeltem, ahogy az álom aranyköde ellepi a testem minden egyes porcikáját, minden egyes zugát. Éreztem, ahogy lassan rám telepszik az a megnyugvás, amit olyan réges régen éreztem már. Az érzés, amikor álomba zuhansz. Végig Angelo-ra gondoltam. Felidéztem a kemény arcvonásait, izmos alkatát, mély hangját, selymes fekete haját, kéken ragyogó szemét, hatalmas erejét. Mindenáron be akartam jutni a fejébe.

Elképzeltem azt, hogy az álmában vagyok és tessék! Ott álltam egy hatalmas szürke szikla szélén vérfarkas alakomban. A sziklafal körülbelül tizenöt méter magas lehetett és lent a tenger viharos hullámai nyaldosták az oldalát. Tőlem nem messze egy alak ült a kövön. Sötét köpenye a teste minden részét eltakarta, csak a két szárnyát hagyta fedetlenül. Egy feketét és egy fehéret. Megvagy! Halkan elindultam felé és leültem mellé. Nem mozdult. Jázminillatát még az én természetfeletti szaglásommal is csak közelről lehetett érezni. A köpeny eltakarta az arcát, így nem láthattam kit takar. Elfordítottam a fejem és a tenger irányába néztem. Szürke volt és örvénylett, de a lemenő nap fényesen ragyogott a horizont szélén. A másik irányba fordítottam a fejem, ahol szárazföldnek kellett volna lenni, de ehelyett csak a semmi volt. Pontosabban tizenöt méterrel lejjebb ott is ott volt a tenger. Egy szigetnek nem nevezhető sziklán voltunk. 

Ismét az angyal felé fordultam. Már nem a tengert nézte, hanem engem, mert nagy kapucnija eltakarta az arcát. Nem is biztos, hogy engem nézett, csak felém, de ez is elég ijesztő volt, hogy nem tudtam rám néz-e vagy sem. Ismét a tengert bámulta. Gondolkoztam rajta hogyan szólíthatnám meg. Végül döntöttem.

-Angelo! -szóltam és hatalmas fényesség áradt szét a borús vidéken. A tenger elcsendesedett, a nap még gyönyörűbben sütött, a kopár sziklát benőtte a selymes fű. Az angyalra néztem. És majdnem leestem a szikláról. Angelo volt ott a köpenyes ember helyén fekete-fehér szárnyakkal.

-Hát rájöttél! -mosolygott elégedetten- Azt hittem már soha nem találod ki.

-Végig tudtad, hogy te vagy az, akit keresünk. Miért nem szóltál? Leléphettünk volna. -korholtam.

-Álltam volna eléd és mondtam volna: Hé, Sirena! Én vagyok a harmadik hibrid.

-Igen. Így kellett volna. -bólintottam.

-Sajnálom, de muszáj volt így történnie. Nem mondhattam el, ez volt a kötelességem. -szabadkozott.

-És ki kötelezett erre rá? -kérdeztem csodálkozva, hiszen nem gondoltam volna, hogy Angelo-nak bárki parancsolhatna.

Mutatóujjával az ég felé mutatott. Leesett. Az égiek mondták neki.

-Pontosabban ki? Isten? Találkoztál vele?

-Dehogy! Istent még soha nem látta senki. Mihály arkangyal adta parancsba, hogy így legyen.

-Mi köze Mihálynak a mi ügyünkhöz? -kérdeztem. Egy ilyen nagy hatalmú angyal igazán nem szokta beleártani magát földi halandók dolgába.

-Mihály az angyalok seregének vezetője. Harcosok vagyunk Sirena. Mindhárman. A hibridek hatalmasak, hatalmasabbak bármely más természetfeletti fajnál. Mihály seregének segítői vagyunk, az angyalok végrehajtói. Minden lény felett állunk. Ha a vadászok megszereznék a vérünket, ők vennék át a helyünket, de biztos nem segítenék az angyalokat, inkább megölnék őket és ők uralkodnának. Ezért nem akartam, hogy olyan hamar rágyere ki vagyok. Tudtam, hogy előbb utóbb megtalálsz. Te vagy a legokosabb ember akivel eddigi életem során találkoztam. -mosolygott.

-Tudtad, hogy te vagy az. Mármint azt mondtad múltkor, hogy csak a tudatalattid tudja, de ez nem volt igaz, ugye? -kérdeztem résnyire húzott szemmel.

-Nem volt igaz. Sajnálom, hogy hazudtam. -hajtotta le a fejét.

-Megértem miért hazudtál. De a hazugság nem bűn? Az angyalok ha jól tudom nem hazudhatnak.

-Félig bukott vagyok, ne felejtsd el! Nem köteleznek már annyira azok a szigorú szabályok, mióta megöltem a régi falkám alfájának fiát.

Feltámadt a szél a szikla tetején. Nem hideg és viharos volt, mint az előbb, hanem meleg és kellemes, mégis kirázott a hideg. Angelo-ra néztem. Most mit csináljak? Megszökhetnénk valahogyan együtt? Ha sikerülne is a szökés vajon meddig élnénk tovább?

-Most azon gondolkozol mit csináljunk, ugye? A szökés lehetetlen. Tele van a hotel a vadászok embereivel és mindenféle természetfelettivel, akikkel szövetséget kötöttek. Nem juthatnánk ki mind észrevétlenül.

-De ha megjön Brian... -kezdtem, de közbevágott.

-Nem biztos, hogy időben ideér, Sirena. Azt sem tudjuk sikerült-e szövetségeseket gyűjtenie, vagy a szövetségesek megölték-e. -élesen beszívtam a levegőt- Lehet, hogy ez történt, ki tudhatja? A természetfelettiek gyakran megvadulnak, ha emberekkel találkoznak. Az is lehetséges, hogy nem azokkal tárgyalt, akik együttműködtek volna vele. 

-Igazad van, de reménykedhetünk. -hirtelen éles fájdalom fájdalom nyilallt a karomba, mintha egy kést döftek volna belém. 

Éreztem, ahogy elszáll az erőm és Angelo álma szétmosódott előttem. A tiszta ég, a ragyogó naplemente, a szikla és a tenger mint homályossá váltak, Angelo arca maradt éles, de csak egy pillanatig. Aztán minden elsötétült. 

Kipattant a szemem. Ugyanott voltam, ahol ezelőtt ki tudja mennyi ideje. Matt mellettem volt, a hajammal játszott. A vékony póló az izzadtságtól a testemre tapadt, szaporán vettem a levegőt, a szívem vadul kalapált. Ránéztem a karomra ott, ahol az előbb annyira fájt. Felnyílt a seb és szivárgott belőle a vér. A fejem lüktetett, borzongás futott végig rajtam. Hihetetlenül gyengének éreztem magam, megmozdulni sem volt erőm. A nap halvány reggeli sugarai betűztek az ablakokon elárasztva az egész szobát fényességgel. Meg akartam mozdulni, de nem ment. Mintha az ágyhoz szögeztek volna. Fájdalmasan nyöszörögni kezdtem, a hang alig ért ki a torkomon. Féltem, hogy emiatt a kis varázslat miatt teljesen lebénultam. Matt rögtön felült, ahogy meghallotta a hangom. A hátamra fordított és ijedten nézett rám.

-Sirena! Sirena! -szeme tágra nyílt, ahogy szólítgatott- Miért nem mozdulsz?

Tovább rázott, de nem tudtam reagálni. Az agyam csigalassúsággal működött így nem tudtam neki válaszolni. Lassított felvételként néztem végig, ahogy a társam egyre kétségbeesettebb lesz olyannyira, hogy felébresztette a falkánk többi tagját is. Angela rögtön mellettem termett és megfogta a kezem. Megvizsgálta a sebet, amiből ömlött a vér. Steve és Angelo rémülten néztek, de nem mozdultak. Igazából semmivel sem lett volna jobb, ha négyen ugrálnak körül, kettőt is soknak éreztem. Legszívesebben egyedül maradtam volna és hagytam volna, hogy csendben elvérezzek. Ha én nem lennék nem fenyegetné veszély Matt-et és Angelo-t. Minden könnyebb lenne nélkülem. 

Matt az arcomat simogatva beszélt hozzám, de nem tudtam felfogni mit mond. Mintha egy teljesen más nyelvet beszélt volna amit én nem értettem. Megfogta a másik kezem és tenyeremet az arcához emelte. Halványan eljutott a tudatomig, hogy nedvességet érzek a bőrömön. Sírt. Végső elkeseredettség söpört át a szobán. A nap fényesen sütött, egyre fényesebben. Bántotta a szemem a fény mint mindig már kiskoromtól fogva, de ez most más volt, szinte kiégett a szemem. Halványan láttam, ahogy Angelo félretessékelte ikertestvérét és Matt-et és mellém lépett. Egyik kezét mellkasomra tette, másikat a homlokomra. Mozgott a szája. Bőre felfénylett, szárnyai kirobbantak a hátából. Folytak a könnyeim a világosságról, alig láttam valamit, csak annyit, hogy Matt, Steve és Angela úgy néztek Angelo-ra, mintha most látnák őt először. A testem pehelykönnyűvé vált, csak én és Angelo léteztünk. Úgy éreztem mintha a föld fölött lebegnék, aztán minden megszűnt. Az erős fény, a hangok, amiket csak tompán hallottam, Angelo felemás szárnyai, Matt vörösen ragyogó szeme... minden. Csak én voltam, a sötétség és valami más. Valami, amit éreztem, hogy hihetetlenül veszélyes. Valami, amit úgy éreztem vonz magához a veszélytől függetlenül. Valami, amit el akartam érni az életem árán is.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész. Ha igen, nyomj egy csillagot! :*