Sziasztok! Tudom, nagyon nagyon rég volt már rész. De most itt van egy új. Remélem tetszeni fog. Ez lesz Brian szemszögéből az utolsó fejezet, ezentúl ismét Sirenaé lesz a főszerep.

A legelső kérdés, ami felvetült bennem: Apának miért szikrázik úgy a keze úgy, mint nekem?

Elsőnek anya törte meg a kínos csendet.

-Khm... -tette le a fegyvert a kanapé előtti asztalra, ami hangosat koppant a síri csendben. Gyönyörű puska volt, mióta az eszemet tudom megvan. Apa mindig az ágya alatt tartja, mert kissé paranoiás. Fél a betörőktől. Mindig azt mondta, hogy ha egy is beteszi a lábát a házba, az halott ember. Sosem hittem el neki, hogy használná valaki ellen.- Brian, drágám hogy kerülsz ide és miért nem mondtad, hogy szereztél egy háziállatot? -utalt Veronica-ra, aki vicsorogva meredt a szüleimre. Anya próbálta megjátszani, hogy nem ért semmit, de tudtam, hogy csak színlel. Mindenről tud!

Már nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, de éles fény támadt a szobában. A következő pillanatban az öt boszorkány is ott állt a házunk nappalijában. Az újonnan jött boszorkánymesterek értetlenül nézték a döbbenettől lefagyott szüleimet. Nem tudtam mit kezdjek a helyzettel. Itt van hat természetfeletti lény és a szüleim. Mutassam be őket egymásnak? Nevetséges lenne. Például Ronnie-t így mutatnám be: "Hé, ő itt Veronica. Nem, nem egy háziállat. Igazából egy lány, csak vérfarkas." Hülyének néznének. Viszont apa fénylő ujjaihoz még mindig nem tudtam mit szólni. Biztos csak a szemem káprázott.

-Fiam! Te ismersz természetfelettieket? -kérdezte apa komoly hangon. Tehát tud róla. Nem nézne hülyének.

-Most már igen. -bólintottam. A vendégeink felé fordultam, hogy bemutassam őket a szüleimnek. A legegyszerűbb bemutatást választottam. - Ők boszorkánymesterek, ő pedig vérfarkas. Ja és Sirena barátja, Matt is vérfarkas. -Arról nem szóltam, hogy Sirena is az lett, erről mélyen hallgattam. Kiakadnának, ha megtudnák és azt nem szeretném, hogy idegeskedjenek. Csak megnehezítenék a dolgom.

-Adaleide. -nézett apa a boszorkányra, mintha csak egy régi ismerőssel találkozott volna.

-Rég nem láttalak. -húzta el a száját a lány apára nézve- Megöregedtél.

-Hogy érti azt, hogy megöregedtél? -kérdeztem értetlenül apától.

-Boszorkánymester vagyok, fiam. -sóhajtott apa- Anyád egyszerű ember. Sajnálom, hogy eddig nem mondtuk el, de reméltük, hogy sem te, sem a húgod nem örökli a képességeket.

-Azt hiszem rosszul gondoltátok. -vigyorodott el Adaleide- Mindketten örökölték. Én megmondtam.

Szinte lehetett hallani, ahogy anyának az álla a földön koppan. Elfehéredett és megtámaszkodott a kanapé támláján. Apa olyan tekintettel nézett maga elé, mintha azt gondolná "tudtam, hogy így lesz". Mintha anya beszélte volna rá, hogy ne beszéljen nekünk a természetfelettiről. Rosszul tették.

-Az a fiú... -szólalt meg rekedten anya- Tényleg vérfarkas?

-Egy alfa. -mondta Adaleide

-De miért barátkozik pont a mi lányunkkal? És ha már itt tartunk, Sirena-t már napok óta nem láttam és ilyen sokáig egy kirándulás sem tart, ráadásul telefonálna minden nap. Brian, mondd el hol van!-mondta anya számon kérően. Most már teljesen visszanyerte egészséges színét és újra a régi volt. Sajnos... Fontoskodó, követelőző.

-Ha annyira tudni akarod elmondom. -mondtam, a hangomnak már éle is volt, mint mindig amikor anya túl sok mindent akar tudni- Spanyolországban van Matt-tel, mert elrabolták őket a Vadászok. Ki akarják végezni őket.

-Micsoda? -hüledezett apa- Ezt eddig miért nem említetted? Talán meg tudtuk volna menteni, de már lehet túl késő. A Vadászok nem várnak a kivégzésekkel.

-Az övékkel viszont várni fognak. -mondtam.

-Miért? Miért lenne olyan fontos két gyerek a Vadászoknak? Ennek semmi értelme. -rázta a fejét apa.

-De van értelme. -mondtam. Meguntam az értelmetlen fecsegést ezért Ronnie és a boszorkánymesterek felé fordultam- Várjatok meg itt!

Nagy léptekkel indultam el a lépcső irányába. A fokok minden egyes lépésemnél fájdalmasan nyikordultak meg. Éreztem magamon a földszinten állók tekintetét még akkor is, amikor elhagytam a lépcsőfordulót. Nem törődve velük végigmentem az emeleti folyosón Sirena szobájának ajtajáig. Benyitottam a szépen berendezett, kissé rendetlen szobába, ahol az íj a sarokban a fal mellé volt támasztva, az ágy kifordított ruhákkal volt teledobálva, mint mindig. Sirena sohasem volt híres a rendről, nála mindig felfordulás és káosz uralkodott. De az eddig otthonos rendetlenség is üres volt nélküle így, hogy napok óta nem járt itt. Az ablak sem volt kinyitva azóta, mióta eltűnt, ezért amikor benyitottam, állott keveredett a folyosói friss levegővel. A szekrényhez siettem, ahogy a húgom mondta. Kinyitottam az ajtaját és a ruháit kiszórva kerestem a nagy, bőrkötéses könyvet. Nem sokkal később meg is találtam. Meglepően nehéz és régi volt. A bőrkötés meg volt kopva, a könyv sarka hiányzott, félig megégett és ismeretlen eredetű vöröses folt volt rajta, amibe inkább nem gondoltam bele, hogyan került oda. Egyértelműen vér tapadt a könyvhöz és nem csak képletesen értve.

Kinyitottam, de a cirádás betűk ismeretlen szavakká álltak össze, vagyis a legtöbb ismeretlen volt. Felfedeztem benne néhány spanyol szót, amit én is ismerek. A "hibrid" és a "farkas" szavakat felismertem. Ez az a könyv! Győzedelmesen felálltam és éppen kimentem volna a szobából, amikor megakadt a szemem Sirena íján a sarokban. Minden fegyver jól jön és nem tudom Sirena-t milyen fizikai állapotban találjuk. Lehet nem tudja megvédeni magát a vérfarkaserejével, ezért az íj nagy segítség lehet majd neki. Visszaléptem érte és a vállamra akasztottam, a tegezt a hátamra vetettem és lefutottam a lépcsőn. Amikor leértem, apa Adaleide-del beszélgetett, próbálta meggyőzni, hogy ő meg tudná találni Sirena-t. A lány kérlelhetetlenül rázta a fejét.

-Nem, nem és nem. Régen elhagytad már a birodalmunkat, csak hátráltatnál. -mondta Adaleide.

-A lányomról van szó, Ad! Megyek. Nincs vita! -jelentette ki apa.

-És én is megyek. Nem fogok itthon tétlen ülni, miközben mindenki más az életét kockáztatja. -mondta határozottan anya.

-Nem jöhettek. -morogtam miközben elmentem mellettük és a bejáratnál megálltam- Visszamegyünk a falkához. Most. -mondtam és kirontottam az ajtón.

A többiek követtek. Már tudtam merre keressem Ronnie anyjának falkáját, úgyhogy azt is tudtam, hogy nincs messze, ha az erdőn keresztül megyünk. Adaleide mellém lépett. Szőke haja lobogott a szélben, ahogy a fákat kerülgettük. Gondolkoztam rajta, hogy megkérdezzem-e tőle miért mondta apának azt, hogy "régen elhagytad már a birodalmunkat". Apa is ott nevelkedhetett? De ott nem láttam egy öreg boszorkánymestert sem és apa sokkal öregebb Adaleide-nél.

-Adaleide! -szólítottam meg, mert nagyon kíváncsi voltam- Hogy értetted azt, amit legutoljára mondtál az apámnak?

-Arra vagy kíváncsi miért mondtam neki, hogy rég nem láttam már? -bólintottam. A lány beletúrt selymes hajába és nagyot sóhajtott- Fájdalmas erről beszélni, de elmondom. Tudod, a mi birodalmunkban nem úgy telik az idő, mint itt. Sokkal lassabban. Amíg ti ott voltatok nálunk, itt eltelt két nap, de te és Ronnie alig tíz percet érzékeltetek belőle. Igazából nem annyi idős vagyok, mint amennyinek látszom. Ha a földi időszámítást nézzük, háromszáznegyvenhét éves vagyok.

-Háromszáznegyvenhét? -kérdeztem meglepetten. Bólintott.

-A boszorkánymesterek mind, ennek tetejébe halhatatlanok. Addig öregszünk, ameddig szeretnénk, viszont még végelgyengülésben sem tudunk meghalni, ha a birodalmunkban vagyunk. A Földön más a helyzet. Itt minden normálisan működik. Megszületünk, majd meghalunk. Apád... -mondta és fájdalmasan összeszorította a szemét, mintha rosszul esne neki kimondani az "apa" szót- Apáddal együtt nőttünk fel, a birodalomban született. Szeretett utazni és egy alkalommal ide jött. Én is vele jöttem és együtt jártuk be a Földet. Egyszer ebbe a városba jöttünk, mert tudtuk, hogy sok természetfeletti lakik itt és meg akartuk ismerni őket. Apád nem természetfelettiekkel ismerkedett, hanem anyáddal. Egymásba szerettek és itt maradt vele, én pedig visszamentem a birodalomba. Az őse, Diana Hoods és a családja is itt élt a Földön, erre hivatkozott, amikor itt maradt. Meg akarta mutatni, hogy neki sikerül majd legyőzni a boszorkányvadászokat. Évente visszajöttem és próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön vissza, de nem jött. Három évvel később, amikor ismét meglátogattam egy kisgyerekkel játszott a házuk udvarán. Te voltál az, Brian. Tudtam, hogy így már semmi esélye, hogy visszajöjjön, pedig szerettem... -mondta és látszott rajta, hogy ezt nem akarta közölni velem.

-Szeretted? -kérdeztem- Tudta? -megrázta a fejét.

-Nem mondtam el neki soha. Ő mindig csak barátként tekintett rám. Legutóbb két éve jöttem vissza a Földre megnézni mi van vele. Szörnyű volt látni hogy megöregedett, pedig mondtam neki, hogy ez lesz. Be akartam menni a házatokba apádhoz, de láttam, hogy egy lány ül az udvaron a hintaágyban és te odamentél hozzá. Tökéletes volt a hasonlóság köztetek és ebből tudtam, hogy apádnak még egy gyereke született. Így elment a kedvem attól, hogy emlékeztessem a törvényre.

-Miféle törvényre? -kérdeztem.

-Arra, hogy ha egy boszorkánymesternek gyereke születik egy másik világban, a gyerekeket kötelező elhozni a Birodalomba és felmérni, hogy rendelkeznek-e a képességekkel. Ha igen, válaszút elé kell őket állítani, hogy ott maradnak-e a boszorkánymesterek között, vagy visszatérnek a Földre, elvesszük az erejüket és az emlékeiket. Apádnak be kellett volna avatnia titeket, de nem tette, tudtam. Körbevett titeket a tudatlanság köde.

-Miért baj, ha a gyerekek nem mennek el a Birodalomba és nem csinálják meg a tesztet?

-Hogy miért baj? -kérdezte nevetve- Hát nem egyértelmű? Hatalmas veszélynek vannak kitéve. Ha tudnak varázsolni, az erő gyakran a legalkalmatlanabb pillanatban mutatkozik rajtuk és fennáll a veszélye annak, hogy a tökéletesen titkosított természetfeletti világról mindenki tudni fog. Képzeld csak el: mi lenne, ha az Egyesült Államok elnökének apja, vagy anyja egy boszorkánymester lenne? Az erő gyakran akkor jön elő a gyerekeknél és a nem beavatottaknál, amikor nagyon izgulnak. A beavatási beszéd közben minden ember rettentően izgul és a műsort minden országban sugározzák. Az elnökön éppen akkor mutatkozna ki az erő és mindenki látná. Mindenki. Eluralkodna a pánik, az emberek félnének és talán kitörne egy újabb világháború. Csak ennyi a baj.

-Húha! -döbbentem meg. Erre nem gondoltam.- Nem hiszem, hogy valaha elnök leszek, de igazad van. Apa hibát követett el, hogy nem mondta el nekünk. -mondtam és átléptem egy kidőlt fa száraz ágát.

-Abban reménykedett, hogy nem örököltétek az erőt.

-Akkor ez besült. -nevettem el magam.

-Itt vagyunk. -torpant meg Ronnie, aki idő közben visszaváltozott, de dacosan nem nézett rám.

-Akkor mi a baj? Miért álltál meg? -kérdeztem, mert még meg kellett tennünk egy kis utat, hogy a falkához érjünk.

-Valami nem stimmel. -rázta meg a fejét- Túl sok az idegen szag és túl kevés az ismerős.

-Ez csak jó lehet, mert akkor Juliet és Paul sok természetfelettit gyűjtöttek össze. -mondta Adaleide.

-Akkor sem tetszik ez nekem. -morogta a lány és elindult előttünk.

Besötétedett már, mire visszaértünk és a faházak körül nem lámpák, hanem fáklyák világítottak mindenütt. A gyér, sárga fényben alakok mozogtak. Sokan voltak. A vérfarkasok mind farkasalakban voltak és gyanakvó tekintettel néztek a köztük mászkáló különös lényekre. Voltak, akiknek szárnyuk volt. Tündérszárnyuk, amik egy pillangóéhoz hasonlítottak. Vékony, csillogó kis hártya, de nem voltak olyan aranyosak, mint amilyenek a mesékben. Sokaknak íj volt a vállukon és hatalmas kard, vagy fejsze lógott az övükről. Ádáz, vérszomjas tekintetük volt, de olyan gyönyörűek voltak, mint egy ékkő. Voltak ott furcsa, oroszlánszerű lények is, amelyek hasonlítottak a könyvekben leírt vérfarkasokhoz. Két lábon álltak és ujjon járók voltak. Olyanok voltak, mintha fogtunk volna egy kigyúrt embert és egy hatalmas oroszlánt és valami varázslattal összeolvasztottuk volna őket. Szemük narancssárgán ragyogott és tűhegyes agyaraik kilógtak a szájukból. Ha úgy vesszük elképesztően gyönyörűek voltak, de igazából rettenetesen néztek ki.

Az árnyékokban alakok álltak. Fekete ruhájuk és furcsa, porcelánszerű bőrük volt. Vámpíroknak tűntek, de mégsem voltak azok. Éreztem. Ezek mások voltak. Démonok. Sötét köd lengte körbe őket és szemük teljesen fekete volt. Körmök helyett sötét karmaik voltak. A hideg kirázott tőlük, amikor rájuk néztem. Anya mindig ilyen szörnyekkel ijesztgetett, amikor kicsi voltam és most, hogy itt álltam velük szemtől szemben legszívesebben elrohantam volna. Mind engem néztek és mosolyogtak. Érezték a félelmem.

-Csakhogy itt vagytok! -lépett hozzánk a semmiből Paul. Juliet ott állt mellette és ő is mosolyogva figyelt engem. Minden természetfeletti jól szórakozott azon, hogy féltem.

-Sikerült mindenkivel szövetséget kötni? -kérdezte Ronnie az anyját.

-Majdnem. A nimfák nem akartak beleavatkozni a dolgokba. Megijedtek, mert úgy gondolják ha nem sikerül megmentenünk a hibrideket, ezentúl az ő népükre is vadásznának. Ezért inkább nem jöttek. -mondta Juliet szomorúan.

-Várható volt. -forgatta meg szemét Ronnie- A nimfák mindenkitől félnek.

-Nélkülük is elegen vagyunk. -tekintett körbe Paul- Itt vannak a démonok, a tündérek, az oroszlánemberek és most már a boszorkánymesterek is. Köszönjük, hogy eljöttetek Adaleide!

-Nem miattad jöttünk, vérfarkasvadász! -nézett perzselő tekintettel a férfira- A hibridlány miatt. Ő a fontos nekünk, a többi nem. A fajtád rabolta el.

Kínos csend állt be. Adaleide mérhetetlenül dühös volt. Nem szerette, ha a fajtáját bántják. Kénytelen voltam megtörni a csendet.

-Most mit csináljunk? Indulhatunk?

-Ennyien nem mehetünk. Sem hajóval, sem teleportálással nem jutnánk el ennyien odáig. Az összes Vadász minket üldözne, túl erős lenne a rezgésünk. -mondta Juliet.

-A rezgésünk? -kérdeztem értetlenül. A nő bólintott.

-Minden természetfelettinek különleges rezgése van. Ha ennyien leszünk egy helyen egy nem védett területen, azonnal észre fognak venni. Itt soha nem találnának meg minket, mert különleges védvonalaink vannak. Letompítják a rezgést.

-Igazad van, Juliet. Ilyen sokan valóban nem mehetünk. -mondta Adaleide.

-Válasszunk ki minden népből két-két személyt. Úgy elegen leszünk. -lépett hozzánk egy tündér. Katonásan rövid fekete haja és világoszöld szeme volt. Füle enyhén hegyes volt és sötétzöld szárnyai gyönyörűen csillogtak a fáklyák fényében. Övéről fekete harci bárd és egy tőr lógott. Azt várnánk egy tündértől, még ha hímnemű is, hogy egy édes, törékeny lény, de valójában ez a tündér úgy nézett ki, mint egy testépítő.

-Jó. -bólintott Juliet és felemelte a hangját. Mindenki felé fordult. Tisztelet csillant a tömeg szemében.- Mindenki egyezzen meg, hogy a népéből ki lesz az a két személy, akit a mentésre küldötök! Öt perc múlva kérem őket, hogy jöjjenek ide hozzám.

Nyüzsgés támadt a házak között. Paul mellém lépett. A gyér fényben sápadtnak tűnt és fáradtnak. Kíváncsi voltam mennyi ideig voltunk a boszorkánymesterek birodalmában, mert a férfi arca borostás lett, mióta nem láttam. Szemei alatt élesen kirajzolódtak a karikák és tekintetéből aggodalom sütött.

-Brian. -szólt- Féltem a fiam. És a húgodat is.

-Én is. -mondtam.

-A Vadászok nem szoktak ennyit várni egy kivégzéssel, hacsak nem egy igen fontos ügyről van szó. Ha most sikerül is őket visszahoznunk, ők akkor sem élhetnek sohasem nyugodtan. Örökké vadászni fognak rájuk. Sehová sem bújhatnak el. Lehetetlen.

-Erre már én is gondoltam. Ha sikerül őket megmentenünk, hová fogjuk rejteni őket?

-Fogalmam sincs. -vonta meg a vállát- A legjobb az volna, ha a boszorkánymesterek birodalmába vinnénk őket. De ha ők ott lesznek és mi itt... Mi meghalunk, ők pedig tovább élnek. Nem akarom, hogy Matt ismét elveszítse a szüleit. Egyszer már megtörtént, akkor a lénye egy része összetört.

-De ott biztonságban lennének. -mondtam. Nem tudott válaszolni, mert Juliet körül gyűlni kezdtek az emberek.

Egy férfi és egy női démon állt a terület legsötétebb helyén. Látszott, hogy nem akartak beleszólni semmibe. Ők csak Matt miatt jöttek. Az oroszlánemberek közül két férfi érkezett, a tündérektől az a férfi jött, aki felajánlotta azt, hogy mindenkitől ketten menjünk és egy tündérlány, aki egy harcos amazonhoz hasonlított. Adaleide is ott állt a fiúval az oldalán, aki még mindig nem vett fel pólót, ott volt még Ronnie, Juliet és két vérfarkasfiú. Tizennégy. Ennyien voltunk. Nem tudom hányan voltak Sirena fogva tartói, de úgy éreztem elegen vagyunk ahhoz, hogy visszahozzuk őket.

Elindultunk. Megmentem a húgom!