Itt is az új rész. Jó olvasást!

BRIAN:

Beléptem a nyirkos levegőjű barlangba, aminek a talaja csúszós volt és majdnem elestem szinte minden lépésemnél, de valahogy megtudtam tartani az egyensúlyom. Hallottam magam mögül Ronnie halk, macskaszerű járását, ahogy egyszer sem siklik meg bakancsa talpa alatt a nedves föld. Ha én is vérfarkas lennék, sokkal könnyebb lenne, de éppen egy szerencsétlennek éreztem magam. Még csak most tudtam meg, hogy létezik ez, az emberek elől eltitkolt világ és máris aktívan részt kell benne vennem, ráadásul boszorkánymesterként, ami rosszabb, mintha egyszerű emberként tudtam volna meg. Túl hamar történtek a dolgok és nem kaptam mindenre választ, amire szerettem volna. Nagyon örültem volna neki, ha valaki épkézláb magyarázatokat adott volna egyes dolgokra.

-Semmit sem látok. Miért én megyek elöl? -kérdeztem kissé hátrafelé fordulva, kezeimet kétoldalt végig a falon tartva, hogy nehogy nekimenjek egynek valamelyik kanyarban. A nagy feketeségben csupán a lány arany színben derengő szemének fényét láttam, de azt is csak annyira, hogy könnyen betudhattam volna hallucinációnak. Sőt, ha túl sokáig néztem, elhomályosodott az is. Ronnie türelmetlenül fújt egyet és láttam, hogy megforgatta, majd hosszan behunyta a szemét.

-Boszorkánymester vagy. Azt csinálsz, amit szeretnél, persze megvannak a határok, de az még belefér, hogy világítasz az ujjaddal. -magyarázta higgadtan, de hangjában némi gunyorosságot is találtam, de nem szóltam érte.

Magam elé tartottam az egyik kezem és addig koncentráltam, amíg az ujjaim végéből kékes fény nem áradt ki. Kirázott a hideg, hogy ilyeneket tudok csinálni. Régen csak álmodoztam arról, hogy egy nap én is varázsolhatok, úgy ahogy a nagyapa történeteiben szereplő furcsa kinézetű boszorkányok és boszorkánymesterek. Nagyapa azt mesélte, hogy minden természet feletti lénynek vannak ismertetőjegyei, amik tükrözik a bensőjükben lévő spirituális lelket. A boszorkányoknak általában jeleik vannak, amit magukba égetnek, amikor felavatják őket. Leggyakrabban a nyakukra égetik, a karjukra, csuklójukra, lábukra, vagy a hátukra. Az égetés fáj és minden jelnek megvan a maga ereje. Igaz, mindegyik ugyanúgy néz ki. Olyanok, mintha valami titkos szekta jelvényei lennének. 

Mindent gyér fény töltött el. Ronnie szeme most is arany színben ragyogott, de már nem világított. Amúgy is sápadt bőre még sápadtabbnak tűnt, sötét haja még sötétebb volt, agyarai megcsillantak a szikrák hideg fényében. Még mindig nem tudtam felfogni, hogyan férhet el egy ember szájában ekkora agyar, ami ráadásul simán szétvághatná az érzékeny bőrt. Kíváncsi voltam, hogy neki miért nincsenek karmai, mikor az anyja igen szép, tűhegyes, fekete karmokkal rendelkezik. Erővel elfordítottam a tekintetem a vérfarkasfaj tanulmányozásától és az útra koncentráltam a továbbiakban. Sokat gyalogoltunk, nagyon sokat. Úgy éreztem, mintha tízmillió kilométernyi kő és föld lenne a fejem fölött, kezdett a felszínre törni a klausztrofóbiám, de a falak hirtelen kétfelé ágaztak. Megtorpantam, nem tudtam, hogy merre kéne menni. Veronica mellém lépett és kíváncsian méregette az arcom.

-Eldöntöd végre, hogy merre megyünk? -kérdezte egy kis idő múlva, amikor még mindig csak kapkodtam a fejem a két folyosó között. 

-Miért nem döntöd el te? -néztem rá- Végül is te vagy az, aki tökéletes érzékekkel bír kettőnk közül, talán hallgatózhatnál, vagy használhatnád az orrodat.

-Szerinted mit csináltam egész eddig? -tette csípőre a kezét és kihívóan nézett rám- Kár, hogy a fajtád jó a védelmi rendszerek megépítésében, különben már rég ott lennénk. De így nem érzem a szagukat és nem is hallom őket.-oktatott ki- Esetleg te használhatnád a megérzéseidet, hogy merre kellene mennünk. Állítólag a boszorkánymesterek megérzik a fajtársaik jelenlétét.

-És hogyan használjam a "megérzéseimet"? -kérdeztem én is csípőre tett kézzel. A lány megadóan ledobta maga mellé a karjait és nagyot sóhajtott.

-Csak... csak koncentrálj! -mondta végül.

Dünnyögtem egy sort magamban, hogy "mindig ezzel a koncentrálással jössz", de utána azt tettem, amit mondott. Mintha valami a véremben lévő összes vasat vonzotta volna balra, mint egy mágnes, elindultam arra, Ronnie-val a sarkamban. Vagy egy kilométert tehettünk meg, mikor a folyosó véget ért. Zsákutcába kerültünk.

-Hát nagyon nem ment az "érzékeimre hallgatás" -mutogattam idézőjeleket a levegőbe, mire Ronnie megforgatta a szemét.

-Dehogyisnem ment. -morogta- Kicsit nyisd ki a szemed! -mutatott a falra. 

Tekintetemet odavezettem, ahová mutatott és csak akkor vettem észre a falon lévő gyönyörű festményt. Úgy tűnt, hogy a festő különös gonddal készítette a művét, mert a legapróbb részleteket és tökéletesen kidolgozta. A kép egy nagy völgyet ábrázolt, ahol szikrázva sütött a Nap. Csakhogy ez nem az a Nap volt, amit a Földről látunk. Nem sárgának látszott, hanem színes volt. A égető rubinvöröstől kezdve a méltóságteljes királykéken át a ragyogó ezüstig, minden szín összemosódott benne. A völgyben viszont egyáltalán nem olyan volt a fény, mint amilyennek az ember egy ilyen Naptól várná. Olyan megvilágításban volt minden, mint a tengeri naplemente színei. Arany és narancssárga keveredett, az egész képnek egy különleges színt adva. A völgyben házak álltak. Különféle stílusokban épültek: barokk, viktoriánus, mediterrán, modern. Emberek nem voltak a festményen, viszont az égen hatalmas madarak, vagy inkább sárkányokra hasonlító lények repültek.
Sokkal inkább hasonlítottak hüllőkre, mint madarakra, állapítottam meg, mert arany és ezüstszínű pikkelyeik, hosszú, erős farkuk, a végén buzogány szerűséggel, fejük mint a kígyóké, hatalmas karmokban végződő kurta lábuk volt. A távolban egy nagy tenger, vagy tó csillogott, nem tudtam eldönteni micsoda, mert nem láttam a túlpartját. Irigykedtem azokra akik, abban a festett völgyben élhettek, még ha csak egy festmény is volt.

-Ez mi? -kérdeztem le sem véve a szemem a képről.

-Ez a fal azt mutatja, amit maga mögött rejt. -magyarázta a lány- Varázserő kell hozzá, hogy kinyisd a falat. -már éppen vissza akartam kérdezni, hogy hogyan tudom kinyitni, de Veronica felemelte egyik kezét, ami miatt inkább nem szóltam- Tedd az egyik kezed arra a jelre ott -mutatott a fal közepén lévő kacskaringós, lila mintára- Aztán mondd azt, hogy "Aperta ad!", vagyis "Nyílj ki!" és ne csak kimondd a szót, érezd is át! Akard, hogy kinyíljon az a fal, hogy át tudjunk menni rajta.

Bólintottam, majd a jelre tettem az egyik szikrázó ujjam.

-Aperta ad! -mondtam. A festett kép egy pillanat alatt élettel teli lett. Sárkányok repdestek az égen, emberek mászkáltak a völgyben, vagy éppen a virágaikat ápolták. Néhány fiatal fiú és lány színes szikrákat lődöztek egymás felé, rögtönzött csatajelenetet biztosítva az ott lakóknak. Még a nevetésüket is hallottam, sőt, a sárkányok mélyről jövő, természetellenes hangjait is. Olyan volt, mintha egy 3D-s tévét néznék.

-Neked kell előbb bemenni, mert te vagy a boszorkánymester. Én csak akkor mehetek át, ha felelősséget vállalsz értem. -zökkentett ki a bambulásból Ronnie.

-És azt hogyan kell csinálni? -sóhajtottam. Túl sok mindent nem tudtam és túl sok mindent kellett kérdeznem. Már én is megelégeltem az értetlen kérdéseimet, ezért nem tudtam elképzelni, Ronnie hogyan tud elviselni.

-Hozzám kell érned, miközben átléped a határt. -fogta meg a kezem, amit először furcsálltam, majd végül nem vettem róla tudomást és átléptem a kapu küszöbét.

Mintha beszippantott volna valami színes örvény, úgy gondoltam, hogy a völgy fölött lévő Napban lehetünk. Aztán az az örvény kilökött minket magából. Kemény talajon landoltam, amit viszonylag kevés fájdalommal megúsztam mindaddig, ameddig valaki rám nem esett. Ez a valaki Ronnie volt. Idő közben eleresztettük egymás kezét, így ő hátramaradt. Amikor cipelnem kellett, sokkal könnyebb volt, most viszont a könyöke a gyomromba vájt, ami nem volt kellemes érzés. Gyorsan felállítottam és végignéztem rajta. Kicsit görnyedve álltam, mert a hasam rettenetesen fájt, ahol a csontja belém fúródott.

-Jól vagy? -kérdeztem fájdalmas hangon.

-Inkább az a kérdés, hogy te jól vagy-e? -mért végig aggodalmasan.

-Aha. -nyögtem ki és mosolyt erőltettem az arcomra.

-Na persze. -dünnyögte- És nem vagyok csontos, ne gondolj ilyeneket! -mosolyodott el a végére.

Amikor leesett, hogy miért mondta ezt az utóbbit, tátva maradt a szám. El is felejtettem, hogy tud a gondolataimban olvasni és megint (ma már másodjára) elszégyelltem magam. Ronnie elnevette magát arckifejezésem láttán.

Körülnéztem és megállapítottam, hogy a festményen lévő völgyben lehetünk. Felnéztem az égre, ahol tényleg hatalmas sárkányok repültek. Csodaszépek voltak.

Hirtelen egy alak jelent meg mellettük. Sötétlila inget viselt, fekete bőrnadrágot és csizmát, hosszú, szőke haja és szinte fekete szemei voltak. Nyakában ruhájához illő nyaklánc lógott, csizmája szárába egy tőrt dugott. Valami katonafélének tűnt, de törékeny megjelenése miatt nem igazán lehetett az. A lány kortalan arccal rendelkezett. Lehetett tizenhat, de akár huszonhat éves is.

-Mi járatban van erre egy ismeretlen boszorkánymester és egy vérfarkas? -kérdezte fagyos hangon- Nem szeretem a hívatlan vendégeket.

-Üdvözlet, Adaline királynő! -hajolt meg Ronnie. Ez a lány lenne az uralkodó? Kételkedve mértem végig újra a szőkeséget- Veronica Stor vagyok. Ő pedig itt Brian Hoods. Nagyon sürgős ügyben jöttünk, elnézést kérünk, hogy így rád törtünk. 

-Semmi probléma, elnéző vagyok. -mosolyodott el és eddigi minden szigora elszállt, helyette egy élettel teli fiatal lány volt- Gyertek velem és megbeszélhetjük a látogatásotok okát. Azt hiszem hosszú lesz, mire elmesélitek. -intett.

Egy kétemeletes, fehér házhoz vezetett bennünket, körülötte olyan virágokkal, amiknek a fajtáját nem tudtam meghatározni. Felmentünk a lépcsőn, be az ajtón, át a nappaliba, ami nagyon modern stílusban volt berendezve. Olyan volt, mint a lakberendezési magazinok címlapján lévő helyiség, amit mindenki irigyel. A lány az egyik kanapéra mutatott, ahova leültünk, majd ő is odatelepedett mellénk.

-Szóval... Kezdhetitek. -nézett ránk és őszinte érdeklődés mutatkozott az arcán.

Elkezdtem neki felvázolni a dolgokat, hogy kicsoda is Sirena és Matt, aztán meg a vadászokról is szót ejtettem neki. A lány biztatóan bólogatott, hogy folytassam, miközben beszéltem, Ronnie néha beleszólt a mondandómba, hogy pontosítson, vagy éppen kijavítson, ami először zavaró volt és rá is szóltam volna, hogy hagyja abba, de a királynő előtt nem akartam összeveszni a lánnyal. Meg aztán, amikor rám nézett, nem tudtam neki semmit se mondani, mert túlságosan hasonlított arra a személyre, akit a világon a legjobban szeretek. A húgomra. Belegondoltam, hogy mit is csinálhatnak most a vadászok Sirena-val, amíg mi itt ücsörgünk egy kellemes házikóban. Elcsuklott a hangom, de megkeményítettem a lelkem és folytattam. A végére érve Adaline izgatottan nézett rám.

-Tehát azt mondod, hogy a húgod egy hibrid? -kérdezte pár oktávnyival feljebb emelve hangját hitetlenségében. Bólintottam.- Értem. -mondta.

Felállt a kanapéról és járkálni kezdett előttünk a fehér márványpadlón. Az arcán látszott, hogy viaskodik magában, az egyik fele ezt akarja, a másik azt. Ronnie-ra néztem, aki érdeklődve figyelte a boszorkány arcvonásait és ebből tudtam, hogy a gondolataiban olvas. Ilyenkor én is szeretnék ilyen képességet, de nem hiszem, hogy sikerülne ilyet varázsolnom magamnak. A szőke hajú lány végre megállt és felénk fordult.

-Meghoztam a döntésem. -mondta és hatásszünetet tartott, aminek nagyon nem örültem. A húgom épségéről van szó és egy pillanatot se szeretnék elpazarolni, amit a megmentésével tölthetnék.- Segítek.

-Köszönöm. -ugrottam fel örömömben.

-Egy feltétellel. -emelte fel mutatóujját.

-Mi lenne az a feltétel? -kérdezte Ronnie helyettem. A lány sejtelmesen elmosolyodott és ettől nagyon rossz előérzetem lett.

-Szükségem lenne valamire... vagy inkább valakire. -vigyorgott összehúzott szemmel- Kell nekem egy hibrid.

Amikor kimondta, forogni kezdett körülöttem a világ. Komolyan mindenkinek a húgomra és a barátaira van szüksége? Miért ilyen fontosak? 

-De... Pontosan ki kéne neked? -kérdeztem rémülettől rekedt hangon, amin a lány ismét elmosolyodott.

-Az nekem teljesen mindegy. Csak kell egy. -magyarázta- Neked van három. Ha egyet odaadsz nekem, akkor is marad nálad kettő. Megosztozunk rajtuk.

-És mit csinálnál vele? -kérdeztem visszafojtott hangon.

-Elsősorban elrejteném itt, ahol a vadászok nem találhatják meg. Másodszor pedig értékes szövetséges lehetne belőle.

Erre nem tudtam mit szólni. Azt gondolja, hogy ha az ember hibrid, akkor már üzletelni lehet vele. Nem tárgyak ők, hogy csak úgy osztozkodni lehetne rajtuk. Hirtelen rettenetes düh támadt a bensőmben, éreztem, hogy az ujjaim szikrázni kezdenek, de visszatartottam őket. Mérges voltam a lányra, aki velem szemben állt és várakozón nézett rám, hogy hogyan döntök. Semleges arckifejezést erőltettem magamra és Veronica-ra néztem, aki mérgesen pillantott Adaline-re, a keze ökölbe szorult. 

-Na, mit mondasz? -sürgetett a lány fekete szemével mélyen az én tengerkék szemembe nézve. Biztos volt benne, hogy képes meggyőzni.

-Rendben. -sóhajtottam megadóan- De akkor segítesz megmenteni őket?

A királynő arcán diadalmas mosoly terült szét, míg Ronnie úgy nézett rám, mint aki legszívesebben rögtön leütne és addig verne, amíg ki nem purcanok.

-Persze, hogy segítek. Rajtam kívül négy boszorkánymesterrel támogatom a mentőcsapatot. A legerősebbeket viszem magammal. De... -ült le mellém és nagyon közel hajolt- meg kell adnod az alku tárgyát, nincs menekvés. Ha mégsem... -gondolkozott el, majd ismét elmosolyodott- ...majd meglátod. Most pedig gyertek velem a többiekért! -adta ki az utasítását és az ajtó felé sietett.

-Ezt mégis hogy gondoltad? -kérdezte halkan, de igencsak fenyegetően Ronnie.

-Ha nem mentem volna bele, nem jönne most velünk. 

-Te nem vagy magadnál. Azok a hibridek elárulom neked, a húgod és a barátai. Lehet, hogy meg tudod menteni Sirena-t, de egy életre elveszíted a bizalmát, ha egy barátját elajándékozod egy ilyen... Egy ilyen lánynak. -fintorodott el. Felgyorsította a lépteit, hogy pont köztem és a boszorkány között legyen és semmi hajlandóságot nem tanúsított arra, hogy hozzám szólna valaha is.

Mardosott a bűntudat és minden lépéssel, ahogy közelebb kerültünk a többi boszorkányhoz és boszorkánymesterhez, annál jobban szerettem volna visszavonni az ígéretemet. Egy, az előző háznál kisebb, mediterrán stílusú házhoz értünk, aminek volt egy erkélye, ahol pár fiatalabb srác és lány ült és nevetgélt. Elgondolkodtam azon, hogy itt vajon lehetnek-e idősebb emberek, mert eddig akiket láttam, senki sem lehetett több harmincnál. Amikor a teraszon üldögélők észre vettek minket, azonnal a korláthoz rohantak és levetették róla magukat. Szabadesésben ereszkedtek a föld felé, majd amikor már azt hittem, hogy rettenetes sebességgel fognak becsapódni, a lábuk puhán érintette a talajt és könnyed léptekkel igyekeztek felénk, majd a királynőjük előtt mélyen meghajoltak. Ahogy így elnéztem az új jövevényeket, újabb megjegyzést tettem magamban. Ezen a helyen mindenki gyönyörű. Hibát nem lehet találni rajtuk, a bőrük tökéletes, a hajuk pedig olyan, mintha most léptek volna ki a fodrászszalonból. Három lány és egy fiú állt előttünk. A legfiatalabb tizennégynek nézett ki, a legidősebb pedig huszonhatnak. Nem tudtam mást mondani rájuk, csak azt, hogy gyönyörűek és furcsák. A furcsa a testükön lévő minták voltak, amik testfestékeknek tűntek, viszont valahogy éreztem, hogy nem azok. Bizonyára ezek lehettek azok a jelek, amiket Nagyapa említett. A csapat egyetlen fiútagján nem volt póló, így láttatni engedte felsőtestét. A hátán, a gerince vonalán ugyanazok a minták futottak végig, mint az egyik lány nyakán, a másik csuklóján, és a harmadik bokáján.

-Van valami probléma, királynő? -kérdezte a fiú, aki húsz év körülinek tűnt.

-Mondhatjuk úgy is, hogy semmi baj, de segítenetek kéne. El kell utaznunk Spanyolországba, hogy megmentsünk három hibridet. Bízom benne, hogy velünk jöttök. -mondta nyomatékosan a lány, akit már nem is gondoltam olyan fiatalnak. Lehet, hogy itt mindenki örök fiatalságra van ítélve... ez nem is olyan rossz.

-Természetesen veled megyünk. -bólintott az egyik lány.

-Helyes. Akkor indulás. -adta ki a parancsot Adaline, a négy boszorkány pedig követte őt.

A ház előtt lévő tisztás közepére lépkedtek és egy körben állva kántálni kezdtek. Pár pillanat múlva kékes fény villant a kör közepén. A királynő intett, hogy mi lépjünk be először. Ronnie elém vágott látszólag durcásan és rögtön berohant az átjáróba. Út közben átváltozott farkassá és a nyomát se lehetett látni többé. Utána ugrottam és mintha örvénybe kerültem volna, forogni kezdett velem a világ. A következő dolog, amit éreztem, az a kemény föld volt és a csuklóm iszonytató fájdalma. Gyorsan felálltam és körbenéztem, hogy mégis hová kerültem. 

Felfedeztem a házunk nappaliját. Fekete bőrkanapékkal és fotelekkel, bordó szőnyeggel, bordó falakkal, fekete szekrénysorral, fehér padlóval, üveg asztalkával. Aztán ott volt még Veronica arany színnel ragyogó íriszeivel, hatalmas fogaival és vérfarkas testével, na meg persze ott voltak még a szüleim is. Ronnie-nak olyan arckifejezése volt, mint egy sarokba szorított állatnak. Kíváncsi lettem, hogy miért. Érdeklődve néztem anyára és apára, de már tudom, nem kellett volna. Apa ujjai kék szikrát szórtak, mint nekem, amikor varázsoltam, anya pedig egy puskát a vállához szorítva célzott a farkaslányra. Ronnie segítségkérően pillantott rám és én pillanatnyi lefagyásomból a szüleim elé ugrottam. Féltem, hogy mi lesz. Megláttak egy vérfarkast és engem, ahogy a semmiből itt termettünk. A fájdalom a kezemben egy fokkal elviselhetőbb lett, így már tisztán tudtam gondolkodni. A legelső kérdés, ami felvetült bennem:
Apának miért szikrázik úgy a keze úgy, mint nekem?