BRIAN

A húgom öt napja eltűnt és mielőtt elment volna, azt mondta, hogy ne aggójak. De ki az, aki ezt betartja? Öt napon keresztül alig tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, anyának és apának hazudnom kellett, hogy merre van Sirena. Azt mondtam nekik, hogy az osztályával ment kirándulásra. Amikor megkérdezték, hogy mennyi ideig és hova, azt válaszoltam, hogy Londonba ugrottak át pár napra, nekem se mondta, hogy mennyi ideig. Szerintem elég jó kifogás volt nekik, mert nem kérdezősködtek tovább.

Miután Sirena otthagyott Paul-nál és Mary-nél, két napig ott voltam náluk és vártam Sirena-t, de nem jött. Így hát fogtam magam és elmentem arra, amerre mondta, hogy keresi Matt-et. A húgom nem találtam meg, csak a Toyota-ját, benne a kulccsal. Csodálkoztam rajta, hogy egy ilyen rossz környéken még nem lopták el.

Próbáltam feldolgozni, hogy léteznek vérfarkasok és hogy Sirena is közéjük tartozik. Ráadásul nem is akármilyen farkas, hanem alfa. Mary-vel és Paul-lal rengeteg időt töltöttünk Sirena és Matt felkutatásával, de semmire, tényleg semmire se jutottunk.

-Most mi lesz? A kisfiamat meg akarják ölni. -tört ki hisztérikusan Mary a kanapén ülve, miután megjelent előttünk Sirena.

-Azt tesszük, amit Sirena mondott. Megkeressük azt a falkát az erdőben. -válaszoltam határozottan.

-Veled megyek és segítek. -jelentette ki Paul. Bólintottam, majd felpattantam a kanapéról és az ajtó felé igyekeztem Paul-lal a sarkamban, de előtte az előszobában lévő szekrényből fegyvereket pakolt bele egy sporttáskába. Puskák, tőrök, kések, dobócsillagok... Mindegyik furcsán ezüstös színben csillogott, nem hasonlított semmi másra, mint amit eddig láttam.

-Menjünk Sirena kocsijával! -vetettem fel az ötletet, mert Paul-nak egy igen kicsi autója van, amivel nem lehet földes utakon közlekedni. 

Paul bólintott és ki is mentünk a kocsifelhajtón álló olívazöld terepjáróhoz. Behuppantam a kormány felőli ülésre és megvártam, míg a férfi beszáll mellém, majd nagy gázt adtam és az erdő felé hajtottam.

-Szóval... -törtem meg a csendet, miután már vagy öt perce itt kocsikáztunk, de még nem szólaltunk meg- Az erdő melyik részében is kéne keresni ezt a falkát? -kérdeztem.

-A várostól Északra lévő erdőben laknak. Ismerem az alfát, de Mary ezt nem tudja. -mondta, miközben az utat bámulta.

-És te honnan ismered őket? -kérdeztem érdeklődve, egy pillanatra elkapva tekintetem az útról, hogy Paul-ra nézhessek. A férfi megszorította az ölében heverő táskát, amiben a fegyverei voltak.

-Ez már egy nagyon régi történet. -motyogta és éreztem a hangján, hogy nem akar erről beszélni, így hát csendben folytattuk tovább az utunkat észak felé. 

Borongós volt az idő, mint általában ebben a városban. Korán volt még, de már mozogtak az emberek. Voltak, akik munkába igyekezett, voltak, akik iskolába, de ők nem siettek annyira, mint a felnőttek. Emlékszem, amikor én még gimnazista voltam, a barátaimmal minden nap pontban órakezdésre értünk be az iskolába, de már hullafáradtan, mert vagy kosaraztunk hajnali öttől, vagy az erdőben bóklásztunk. Sajnáltam Sirena-t, hogy nem voltak eddig barátai és mindenki utálta. Nem könnyű az élet ebben a városban, mert ha nem a legutolsó divat szerint öltözködsz és nem viselkedsz pont úgy, mint a többi kis csitri, vagy ficsúr, mindenki utálni fog. Nekem szerencsém volt, mert volt három barátom, akikkel nagyon jól elvoltam és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok és nem akartak megváltoztatni, nem úgy, mint a húgomnak.

Kiérve a városból, beértünk egy olyan részre, ahol az út mindkét oldalán fák nőttek, de olyan hatalmasak, hogy szinte nem lehetett látni a tetejüket. A fák között köd telepedett le, ami miatt még szebb látványt nyújtott. A lehúzott ablakon keresztül kellemes erdei levegő jött be az utastérbe, ami mindig megnyugtatott. megnyugtatott. Most nem sikerült.

-Itt fordulj balra! -utasított a mellettem ülő férfi.

Amikor először találkoztam Paul-lal, kicsit megijedtem tőle, mert olyan kisugárzása van, hogy úgy érzed, akármelyik pillanatban szét tudná verni a képed, de azután, amikor jobban megismered, már tudod, hogy egy végtelenül türelmes és békés ember, csak egy kettesszekrény.
Befordultam balra, ahogy mondta egy földes útra, amit látszott, hogy már régen használtak. A kerékcsapást alig lehetett látni a derékig érő gaztengertől, mindenhonnan ágak és indák lógtak, amik végigsimították a szélvédőt és a tetőt, vizes csíkokat hagyva maguk után. Sirena mindig szépen rendbe tartotta az autóját, egy apró kosz nem lehetett rajta, egy bogár nem szállhatott rá, a por pedig végképp nem kerülhetett rá, mert különben nagyon kiakadt és fél napon keresztül a kocsit mosta, fényesítette, lakkozta. Jobban féltette a Toyota-t, mint az életét.
Ha most a húgom látná szegény kocsit biztos, hogy szívrohamot kapna, mert az oldalára rengeteg sár csapódott fel és néhány karccal is gazdagabb lett. Ha vége ennek az egész tébolyult dolognak, elviszem az autót egy kocsimosóba. 

-Oké, itt állj meg! Innentől gyalog kell mennünk, mert bent laknak az erdő legsűrűbb részében. -mondta. Lefékeztem és leállítottam a motort.

-Miért nem laknak a városban? -kérdeztem értetlenül, miközben a hátsó ülésen heverő puskáért nyúltam.

-Mert eléggé rejtőzködő egy népség. -válaszolt Paul, mintha ez lenne a legegyértelműbb dolog- Nem szeretik a feltűnést, kerülik az embereket a kölykök gyakori dühkitörései miatt. Amíg be nem töltik a tizenhatot, addig iskolába járhatnak és barátozhatnak, de utána nem mehetnek el az erdőből addig, amíg nem uralják teljesen önmagukat, ami elég hosszadalmas folyamat. Beletelhet akár öt évbe is, mire egy fiatal farkas teljesen a maga ura lenne. 

-Tehát akkor most a húgom is egy idegbeteg, agresszív, dühkitöréses lány? -kérdeztem és kiszálltunk az autóból- Ráadásul alfa, ami miatt gondolom erősebb is. Jobb lesz, ha vigyázok vele. -mondtam és arra gondoltam, amikor a múltnap hazaértem és fel akartam ébreszteni, de ő hirtelen rám vetette magát és majdnem meg is ölt.

-Így van. -bólintott a férfi és az erdő belseje felé igyekeztünk, Paul-lal az élen, aki egy macsétát elővéve a táskából utat vágott kettőnknek- De ne félj, a húgod egy különleges vérfarkas hihetetlen nagy erővel megáldva. Tudja majd magát uralni.

Körülbelül fél órát gyalogolhattunk szótlanul, egyre beljebb hatolva az erdőbe, már nem is tudtam merre vagyunk, merre van észak, vagy éppen merre van a visszafelé vezető út. Még mindig az motoszkált a fejemben, hogy milyen fegyverei vannak az előttem haladó férfinak. Olyan furcsán csillogtak és fenyegetőek voltak. Biztos voltam benne, hogy ezek nem közönséges fegyverek. Paul hirtelen megállt, én pedig a hátába ütköztem. Erre csak egy rosszalló pillantást kaptam. Paul visszatette a macsétát a táskába és előhalászott egy kis tőrt. Rossz érzés fogott el. Vajon mire készül? 

A tőr hegyét a bal kezéhez érintette, majd egy gyors, hirtelen mozdulattal végighasította a tenyerét. Nem volt időm kilökni a kezéből a kést, vagy bármit csinálni. Csak álltam ott és néztem, ahogy végigfolyik a csillogó vörös nedv az ujjain.

-Ezt meg miért csináltad? -kérdeztem alig hallhatóan.

-A vérfarkaskölykök az emberek vérétől megbolondulnak. Most az összes fiatal farkas ide fog jönni. -magyarázta teljes higgadtsággal.

-És ez mégis miért jó nekünk? -kérdeztem már-már hisztérikusan. Nem akarok tinédzser farkasemberek reggelije lenni. Én még élni akarok!

-Mert ha elindul az összes kölyök, az alfa utánuk fog jönni, hogy leállítsa őket. Így ők találnak meg minket és nem fordítva. A te véred például nem lett volna jó csali, az enyém viszont egy emberénél is jobb. -mondta és az utolsó mondatát csak elmotyogta, remélve, hogy nem hallom meg. Hát meghallottam.

-Mégis miért nem? És a tiéd miért jobb? -kérdeztem meglepetten.

-Mit gondolsz? Sirena miért hibrid? Azért, mert a családja sem ember. -mondta, én pedig lefagytam. Mi az, hogy nem ember? A második kérdésemre nem adott választ, amit furcsálltam.

Már épp meg akartam kérdezni, hogy újra, amikor levelek mozgását hallottam meg a közelben. Paul diadalmas mosolyt villantott és most jöttem rá, hogy ez az ember nem komplett. A vállamhoz szorítottam a puskát és úgy vártam az ellenséget. Még egyszer hallottam a hangot, de már sokkal közelebbről. Néhány pillanat múlva úgy éreztem körbevettek minket, ezt igazolta is a mindenfelől jövő morgás. A farkasok annyira közel értek már, hogy az egyiküket meg is pillantottam és a látványtól majdnem hanyatt estem. Egy ekkora állatot nem terítene le ez a puska. Három méter magas, sötétbarna farkas állt tőlünk alig pár méterre. Vicsorgott, agyarai hatalmasak voltak, szeme sárgán világított. Aztán megjelentek a társai is. Lenyűgöző látványt mutattak volna, ha éppen nem minket akartak volna széttépni.

Az a farkas, amelyiket először megláttam, előreiramodott egyenesen felénk. A többi is ugyanígy tett, mi pedig csak álltunk ott ennek a négy elmebajos vérfarkasnak kiszolgálva. A puska itt már semmit sem ér. Nem akarok meghalni. Még nem. -gondoltam. Ereimben tombolt az adrenalin. Futni akartam, de nem tudtam merre mehetnék, minden irányban ott voltak a farkasok és felénk rohantak. Aztán valami furcsa dolog történt. Egy bizsergő érzést éreztem a gyomromban, ami végigjárta mindkét karomat, majd az ujjaimból fény tört elő és a világosság burkot képzett körém és Paul köré, aki lenyűgözve nézte a szappanbuborék-szerű valamit. A farkasok nekicsapódtak a buroknak és visszapattantak róla, elterülve a földön, visszaváltoztak emberekké. Három lány és egy fiú hevert a földön mérgesen morogva, de nem mozdultak. A burok egy pillanat alatt elillant, az ujjaim nem szikráztak többé. Értetlenül meredtem a kezeimre és kérdések ezrei fogalmazódtak meg bennem.

Egy újabb ágzörgés hallatszott, majd a sűrű erdőből egy újabb sötétbarna farkas lépett elő, pont olyan, mint az előbbi, csakhogy ennek pirosan világított a szeme és nem vicsorgott. Sőt, egészen szelídnek tűnt. Paul előrelépett.

-Üdvözöllek újra, Juliet. -biccentett a férfi- Beszélgetni szeretnénk veled.

A farkas egész testében megremegett, majd elkezdett visszaváltozni. A következő pillanatban egy negyvenes évei közepén járó nő állt előttünk. Magas volt, karcsú és izmos. Hosszú, sötétbarna, hullámos haj keretezte kifejezetten gyönyörű arcát. Lehetetlenül világoskék szeme, telt sötétvörös szája és hófehér bőre volt. Egyszerű ruhát viselt, egy farmert és egy kék pólót sportcipővel. Ha az utcán jönne velem szembe, tesitanárnak, vagy személyi edzőnek hinném.

-Minek köszönhetem újra egy vadász és egy... -nézett rám és beleszagolt a levegőbe, majd elvigyorodott- ...boszorkánymester jelenlétét? Tudod, hogy nem szeretem, ha idegen lépnek a terültemre, Paul. -nézett most jeges szemével a férfire. Vadász? Milyen vadász?

-Tudom, de ez nagyon fontos. -nézett a nőre kérlelő tekintettel.

-Gyertek a Táborba. Majd ott megbeszéljük. -mondta és hátat fordított, de hozzátette- Ja és mondd meg a kis boszorkánymesternek, hogy vigyázzon az erejével, mert gyűlölöm, ha legyőzik a kölyköket. Ez nagyon nagy törés a tanulásukban.

Ez nekem szólt volna? De én nem vagyok boszorkánymester, vagy minek nevezett... Én egy egyszerű ember vagyok, aki segíteni próbál a húgán és annak barátain.

A nő elindult vissza, arra, amerről érkezett és Paul intett, hogy kövessük. A földön heverő ágak ropogtak a talpam alatt, ahogy Juliet-et követtük. Átléptem az egyik farkaskölyköt, amelyiket látszólag rendesen kiütöttem, mert mellkasa nagyon lassan emelkedett és süllyedt, el volt ájulva. Hirtelen megsajnáltam szegény lányt, aki nem tűnt többnek tizennyolcnál. Lehajoltam hozzá és megrázogattam a vállát. Semmi reakció. A többi farkaskölyök már elment, nem tudom mikor, de őt itt hagyták. Gondoltam ha már egyszer miattam ájult el, legalább visszaviszem a Táborukba.

Óvatosan a háta alá csúsztattam az egyik kezem, a másikat pedig a térdhajlatához és felemeltem. Könnyebb volt, mint gondoltam és törékenyebbnek is éreztem. A bűntudatom hatalmas volt.
Paul és Juliet már jóval előttem járt, alig láttam őket a sűrű növényzettől. Gyorsan utánuk siettem az ájult lányt a karjaimban tartva. Néhány percig menetelhettünk csak, mikor egy nagy tisztásra értünk, benne sok kis faházzal. Rendkívül családias volt a légkör ezen a pici mezőn. Kiszúrtam magam előtt Paul széles hátát, amint a legnagyobb faház bejáratánál állt. Felé igyekeztem, közben próbáltam nem tudomást venni az engem bámuló, hátam mögött összesúgó emberekről... vagy vérfarkasokról.

-Miért hoztad el? -kérdezte Juliet a lányra mutatva, mikor melléjük értem.

-Mindenki otthagyta és nincs olyan állapotban, hogy egyedül legyen valahol a semmi közepén. -válaszoltam.

-Nem kellett volna. Ez is a tanulása része, hogy egyedül túlélje. Főleg neki kéne ebben jónak lennie. Mégiscsak ő lesz a következő alfa. -mondta szemrehányóan, miközben betessékelt minket a házba.

Akkor az alfa ennek a lánynak az anyja? Most vettem csak észre a hasonlóságot közöttük. Ugyanolyan sötét haj, hófehér bőr, gyönyörű arc. A kis ház belülről is kicsi volt, nem csak kívülről. Két ágy volt benne, egy kis asztal, két szék és egy szekrény. Letettem az egyik ágyra a lányt, aki úgy tűnt már ébredezik.

-Foglaljatok helyet! -utasított az alfa, miközben ő leült az egyik székre, Paul pedig a másikra, ezért hát álltam, míg a nő az ágyra nem mutatott. Nem akartam ellenkezni, ezért leültem a lány mellé, aki egyre rendszertelenebbül vette a levegőt.

-Kezdhetitek. Miért jöttetek? -nézett rám az asszony.

-A maga és a falkája segítségét szeretném kérni. -kezdtem és elgondolkodtam, hogyan is fejthetném ki neki- A húgom és a barátja hibridek. -mondtam. A nő csodálkozva és hitetlenül nézett rám- Elrabolták őket a Vadászok és ki akarják végezni őket, amint Sirena megtalálja a harmadik hibridet. Nem hagyhatja, hogy a vadászoknak ekkora hatalmuk legyen. Még az ön falkáján is uralkodhatnának, ha megszerzik az erejüket.

Juliet megköszörülte a torkát és láttam, hogy nem tudja mit mondjon.

-Khm... -kezdte és nagy sokára folytatta- Van már sejtése a húgodnak, hogy ki lehet az, akit meg kell találnia? -kérdezte.

-Van. -válaszoltam egyszerűen.

-És név szerint nem tudod, hogy ki az? -kérdezte egyre türelmetlenebbül.

-Azt nem árulta el. -válaszolt helyettem Paul, aki eddig csendben ült a székén.

-Ha azzal meg tudnánk győzni, hogy segítsen, a vadászok nem csak Sirena-t és a barátját, Matt-et fogták el, hanem néhány vérfarkast, akik nemrég a maga falkájához tartoztak. -vetettem fel, hátha ettől beadja a derekát. Tévedtem.

-Amióta megörököltem apámtól a falkát, csak három farkast száműztem innen, több nem ment el. -mondta a nő borús arccal.

-Kiket száműzött és miért? -kíváncsiskodtam. Juliet bosszúsan tekintett rám és azt hittem rögtön nekem ugrik.

-Angelo-t, Angela-t és Steve-et. Azért, mert Angelo megölte az öcsémet. -hallottam meg egy gyönyörű hangot az oldalamról. De akármennyire is gyönyörű volt a hang, rettentően megijedtem tőle, ezért majdnem le is estem az ágyról. A mellettem ülő lánynak is olyan hideg szeme volt, mint az anyjának.

-Ronnie! Nem illik ijesztgetni a vendégeket. -szidta le az anyja. A lány lesütötte a szemét és elmormolt egy "bocsánat"-ot- Igen... Ahogy Veronica is mondta, Angelo megölte a fiam. 

-Tehát nem fog segíteni. -szűrtem le a pillantásából.

-Talán fogok. Egy feltétellel. -húzta résnyire a szemét. 

-Mi lenne a feltétel? -kérdezte Paul.

-Ha én rúghatom szét Jerry seggét. -vigyorodott el. Furcsálltam, hogy ilyen könnyen sikerült is meggyőzni, mikor az előbb még mérges lett Angelo neve hallatán. De úgy látszik nagyobb hangsúlya van nála annak, ha egy Vérfarkasvadászt széttéphet.

-És most mit akarsz csinálni, anya? -kérdezte Ronnie.

-Te velük mész, mert ha jól hallottam a fiatalember gondolatait -nézett rám, én csak megrökönyödve ültem a puha ágy szélén-, még el kéne menniük más természetfeletti lényekhez is. Jól mondom?

Lassan bólintottam és rettentően meg voltam ijedve. Vajon azt is hallotta, amikor arra gondolta, hogy ő és a lánya is milyen szép?

-Hallotta. -válaszolt Veronica vigyorogva- És én is.

Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Milyen beteg egy társadalom ez a vérfarkas, hogy még az embernek magánéletet se hagynak? Juliet és Ronnie kuncogni kezdtek gondolatom hallatán, Paul pedig értetlenül nézett rám. 

-Na elég az örömködésből, sok dolgunk van még. -állt fel székéről Paul.

-Te maradsz. Csak ők mennek. -mutatott rám és Ronnie-ra az asszony- Paul, te nekem segítesz. Össze kell szednünk a falkát és a fiatalokkal megosztjuk a természetfeletti lények csoportjait. Ronnie, ti mentek az 1-es birodalomba. Mi a kettesbe, a hármasba és a négyesbe. Gondolatban tartjuk a kapcsolatot. -adta ki utasításait és egy igazi, vérbeli vezetőnek tűnt így parancsokat osztogatva.

Veronica felállt az ágyról és meghajolt anyja előtt, majd intve nekem, hogy kövessem, kiviharzott a helyiségből. Beleegyezésért néztem Paul-ra, aki bólintott, ezért követtem a lányt. A sötét hajzuhatagot már a tisztás szélén láttam. Veronica türelmetlenül megfordult és siettetően nézett rám. Gyorsabbra vettem lépteimet, így hamar melléértem.

-Kocsival jöttetek, igaz? -kérdezte. 

Bólintottam.

-Akkor azt most ott kell hagynod, ahol van. Nem oda megyünk, ahova csak úgy be lehetne kocsikázni. -mosolyodott el.

-Miért? Hova megyünk? -kérdeztem értetlenül.

-Hát a fajtársaidhoz. A boszorkányok és boszorkánymesterek birodalmába. -mondta, mintha egyértelmű lenne.

-Tudod, eddig azt se tudtam, hogy boszorkánymester vagyok. Egy egyszerű embernek gondoltam magam.

-Hát pedig nem vagy az. Ráadásul az első varázslatod alapján egy nagy boszorkánymester leszármazottja lehetsz. -találgatott- Mi is a teljes neved?

-Brian Hoods. -válaszoltam meglepetten. Nem tudtam miért érdekli.

-Szent Isten! Te egy Hoods vagy. -suttogta és az arcomat kezdte vizsgálni.

-Mi olyan nagy szám ebben? -kérdeztem értetlenül.

-Az ősöd Diana Hoods, a legnagyobb és legerősebb boszorkány, aki valaha élt ezen a bolygón.

-Aha. -mondtam és még mindig kínai volt, amit beszélt itt nekem.

-Gyorsan oda kell érnünk, vagyis nem késlekedhetünk. -váltott nagy nehezen témát- Most futni fogunk.

-Van egy olyan sejtésem, hogy te sokkal gyorsabban tudsz futni, mint én. -következtettem.

-Ez így van. -bólintott vigyorogva- De te is tudsz ilyen gyorsan futni, ha használod az erőd. Tudom, hogy nem tudod hogyan kell, de nem is kell tudnod. Csak érezd! -mondta és azúrkék szeme aranyszínné változott. 

Meg akartam kérdezni, hogy mégis mit kéne éreznem, de a lány már át is változott egy sötétbarna farkassá, így sokkal magasabb volt nálam. Aranyszemében megcsillant valami és nekiiramodott az erdőnek. Utánafutottam, de tényleg sokkal, de sokkal gyorsabb volt nálam. Megpróbáltam "érezni". Erősen koncentráltam arra, hogy gyorsabban fussak és pár pillanat múlva ugyanazt a furcsa érzetet éreztem, amit az előtt éreztem, hogy megjelent volna körülöttem az a burok.
Mint az áram, végigfutott a karomon, és az ujjaim ismét felfénylettek. A következő pillanatban sokkal másabbnak éreztem mindent. Az összes körülöttem történő mozgás lelassult. A madarak lassabban repültek, a szél kevésbé gyorsan hajlítgatta a fák ágait. Majdnem nekiszaladtam egy fának, de úgy tűnt, a reflexeim sokkal jobbak, mint voltak, így ki tudtam kerülni a vastag, kemény, orrtörést okozó fát. Hirtelen Ronnie mellett találtam magam, aki elismerően tekintett rám és velem egy tempóban szelte  át az erdőt. 

Kétszer kanyarodtunk jobbra, egyszer balra, de ha jól gondoltam, már lefutottunk egy egész maratoni távot, talán még többet is. Veronica egyszerre csak megállt és beleszimatolt a levegőbe. Beletelt pár méterbe, míg én is meg tudtam állni. A barna farkas visszaváltozott és izgatottan lépett mellém. 

-Megérkeztünk. -jelentette ki boldogan.

-Pontosan hova is? -kérdeztem, mert csak arról tájékoztatott, hogy kikhez jövünk, nem arról, hogy hova.

-A Boszorkányok Földjére.

-Az hol van? -nevettem el magam kínomban. Ronnie nagyot sóhajtott.

-Ha ez érdekel, nem a Földön van, csak itt van az átjáró, amin keresztül oda jutunk. Mostanában a boszorkányok nemigen szeretnek a földön élni. A boszorkányvadászok túl hatékonyan dolgoznak.

-Ó... -erre nem tudtam igazán mit mondani.

-Gyere! -ragadta meg a csuklóm és az erdő még sűrűbb részébe húzott, ahol egy másfél méter magas, egy méter széles kőkapu fogadott minket egy sötét alagút bejárataként. 

-Oda kéne bemennünk? -kérdeztem egy kicsivel magasabb hangon, mint szerettem volna.

-Hát persze. -mosolygott elszántan Ronnie- Csak utánad, te vagy a boszorkánymester. És ne félj, mert te vagy a "nagy és erős férfi". -mutogatott idézőjeleket, amin elvigyorodtam.

Nagyot sóhajtottam és a kőből kirakott bejárat elé léptem.

Sziasztok! Itt az új rész. Tudom, megint késtem vele, de az új iskola elég megterhelő. Nem tudom, hogy mennyire nyerte el ez a rész a tetszéseteket, de nekem személy szerint ez az egyik kedvencem. 💘

Ha van kedvetek olvasni még egy jó sztorit, ajánlom nektek az egyik barátnőm legújabb könyvét, amit nemrég kezdett írni. Ez az első könyve😊 :

MP20010820 Az éj titkai

Köszönöm, hogy elolvastad a részt és NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM A TÖBB, MINT 10,2K OLVASÓT ÉS 1K SZAVAZATOT!! Nagy örömet okoztatok nekem ezzel 😊❤️ 

Legyetek jók! Dor🐺