-Matt... -suttogtam és éreztem, hogy én is elkezdek sírni, majd nem törődve a fájdalommal én is felálltam és átöleltem.  

-Annyira aggódtam miattad. Azt hittem meghaltál. -motyogta a hajamba- Nem vert a szíved.

-Mindegy. Az a lényeg, hogy most már minden rendeben. -mondtam, de ekkor rájöttem, hogy milyen hülyeséget mondtam. Semmi sincs rendeben. Itt állunk egy földalatti cellában halálos sebekkel és a másik cellában a falkánk haldoklik. Szóval semmi sincs rendben.

-Milyen falka? -kérdezte Matt a gondolataimban olvasva- Vannak itt mások is?

-Igen. -mondtam és elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni- Pár srác segített megtalálni téged és megkérdezték, hogy lehetnének-e a falkánk tagjai. Mondtam nekik, hogy neked is ugyanannyi szavazati jogod van, mint nekem és majd megkérdezlek téged is, de szerintem megérdemlik, hogy bevegyük őket a csapatba. Ha láttad volna hogy küzdöttek... És most mindannyian megsebesültek, ahogy te is. Ez mind az én hibám. -hajtottam le a fejem és egy könnycsepp csordult ki a szememből.

-Semmi sem a te hibád, Sirena. -egyik ujjával megfogta az állam és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek, majd a hüvelykujjával letörölte a könnyet az arcomról. 

-Dehogynem. -suttogtam, majd témát váltottam- Meg kell mutatnom valamit. -mondtam és becsuktam a szemem. Koncentráltam, majd éreztem, ahogy kinő az agyaram, megnő a karmom és vörös lesz a szemem. Matt a kezemet nézte kikerekedett szemekkel.

-Teljes jogú vagy. -suttogta- De akkor ki... ki vésődött be neked?

-Te. -hajtottam le újra a fejem.

-Ó, hála istennek! -jött közelebb Matt és egy hatalmasat sóhajtott, mire kérdőn néztem rá- Nekem is bevésődtél. Amikor elraboltak, akkor. Azt hittem, hogy neked más fog bevésődni. -mondta, majd ő is becsukta a szemét és mikor kinyitotta, agyarai és karmai megnőttek, szeme piros lett. Hát... Ez jobban ment, mint amire számítottam.

-Nekem is el kell mondanom valamit. -mondta- Én is hibrid vagyok, de nem tudom, hogyan. Démonvérfarkas vagyok.

-Tudom. -mondtam.

-Honnan? -nézett rám.

-Amikor elraboltak, utána bosszút álltam. -kezdtem lehajtott fejjel- Elraboltam Roy-t és bezártam a pincénkbe. Apukád mondta, hogy a vérpárducokat elektromossággal lehet legjobban szóra bírni. Hát... Néhányszor megráztam, aztán dalolt, mint a madár. Elmesélte, hogy majdnem megölted pusztán azzal, hogy a szemébe néztél. -néztem most Matt értetlenül csillogó szemeibe.

-De... Én nem akartam megölni. -motyogta- Pontosabban meg akartam ölni, csak nem azzal, hogy a szemébe nézek. Én a vezértől tudtam meg és még mindig nem vagyok tisztában vele, hogy miért kellünk ennyire nekik. Csak annyit értettem, hogy ki akarnak végezni engem, téged, meg a harmadik hibridet és neked kell megtalálnod az angyalvérfarkast. -nézett rám.

-Igen. Pont ez a lényeg. Rájöttek, hogy képes vagyok arra, hogy megtaláljam a másik két hibridet. De most már csak egyet kell megkeresnem. -leültem a fal tövébe és Matt is így tett. Gondolkoztam. Úgy mindenen. De nem jutottam előrébb semmivel, mert annyi gondolat volt a fejemben. Egyszer csak valami, mintha kipattanna a fejemből, eszembe jutott- Matt!

-Hm? -kérdezte és szemeiben fáradtságot láttam.

-Emlékszel, hogy mit mondott Roy? -fordultam felé teljesen- Az apja azt mondta, hogy szólt a boszorkányvadászoknak, hogy jöjjenek. Szerinted vannak démonvadászok is?

-Persze, hogy vannak. -mondta halkan és eközben a vállát fogta.

-Akkor nekik is biztos szól. Angyalvadászok is vannak?

-Azok nincsenek. Az angyalokra nem vadásznak. -válaszolt Matt.

-Ohh... Rájöttem, hogy miért kell három hibrid! -felugrottam a földről megfeledkezve a fájdalomról- A vérfarkasvadász szövetséget kötött a démonvadászokkal és a boszorkányvadászokkal. Így mindannyiunk ereje három részre szakad és ők lesznek a világ legnagyobb vadászai és a képességeinkkel mindenkit megölhetnek, aki nem tetszik nekik. -erre Matt fájdalmasan elmosolyodott.

-Ezért is kellettél nekik, nem csak azért, mert hibrid vagy. -mondta rám nézve- Túl okos vagy és nekik így nem kell gondolkodniuk.

Nem vagyok én annyira okos, mert a társam éppen hagyom elvérezni. -gondoltam miközben letérdeltem Matt mellé- Az a sok hülye gondolat teletömte a fejem és a legfontosabbat elfelejtette velem. Megmenteni a legjobb barátom. Annyira hülye vagyok! -csaptam a homlokomra és hirtelen nagyon mérges lettem.

-Matt. Megkaptam a boszorkányképességeimet és a belső farkasaim azt mondták, hogy csak ezzel tudlak meggyógyítani. -hajoltam hozzá közelebb, mert láttam, hogy megint az ájulás szélén van és csak bólogatott.

-Először kipróbálom magamon. Ha meghalok, akkor... Akkor legalább nem öltelek meg. -suttogtam, mire újabb bólintás és egy halvány mosoly volt a válasz.

Felálltam a földről és koncentráltam... Koncentráltam a nem tudom mire, de azért koncentráltam. Éreztem, ahogy a szemem piros lesz és a karmaim meg a fogaim megnőnek és a karmaim között kicsi villámok cikáznak. Aztán mintha megrántották volna a gyomrom valamiféle nagyobb erő kezdett a kezem felé áramlani a vércsatornáimban egészen az ujjaim végéig. Lenéztem a kezeimre és azok olyan fénnyel világítottak, hogy azt hittem megvakulok, ha tovább nézem. Lassan a kezeimet a vállamhoz közelítettem, majd a karmaimat a seb köré érintettem. Újból erő járt át és éreztem, ahogy növekszik. Egyre csak nőtt és nőtt, míg végül egy hatalmas taszítást éreztem a kezeim felől, ami bizonyára az erő hatalmassága miatt volt, és elestem, le a földre és a padlón lévő alvadt véren siklottam a másik falig, ahol úgy beütöttem a hátam, hogy ha nem lennék vérfarkas, tuti eltörött volna az összes csontom. Amikor már nem fájt annyira mindenem, megérintettem azt a pontot, ahol a seb volt. Csakhogy nem volt ott semmi egy hegen kívül. Már nem fájt semmim, sőt úgy éreztem, hogy akár le is tudnám futni a maratont. Elégedetten felálltam és újra letérdeltem Matt mellé, aki így szólt.

-Na nem haltál bele? -kérdezte olyan halkan, hogy csak a vérfarkasok tudják meghallani.

-Nem. -vigyorogtam- De lehet, hogy neked fájni fog és a túlsó falnak taszít.

-Nem baj. -motyogta- Nekem már nem számít.

-Matthew Gozales! Ha még egyszer ilyet mersz mondani, esküsöm, hogy felnyársallak! -néztem fenyegetően a szemébe.

-Oké-oké. -emelte fel a bal kezét védekezőn- Nem szóltam. -mondta és a szája sarkában megláttam az elfojtott mosolyát.

-Jó, akkor most valahogyan hozzá kéne férnem a sebedhez. -sóhajtottam.

-Nem gond! -mondta halkan és láttam, hogy minden megmaradt erejét arra pazarolja, hogy megpróbálja magáról lerángatni a pólóját. Mikor sikerült neki, felfedte a hatalmas vágást a bicepszén. Egy pillanatra nagyon is megbámultam a tökéletesen kidogozott felsőtestét, mert azért könyörgöm én sem vagyok kőből, mégiscsak egy nőnemű lény vagyok... Zavartan megköszörültem a torkom, mire felnevetett- Ne bámulj már! Szégyellős vagyok. -megpróbálta eltakarni az egyik kezével a kockáit, de nemigen sikerült neki. Megpróbáltam csak a feladatra összpontosítani. Nem akarom, hogy bármi is elterelje a figyelmem.

-Készülj fel! -összedörzsöltem a kezeim és Matt szorosan lehunyta a szemeit.

A karmaimat a sebe köré érintette és éreztem, ahogy egy kicsit megrázom és ebbe beleremeg, de aztán csak koncentráltam. Most már tudtam mire kell koncentrálnom. Újra éreztem azt a gyomromból induló érzést, amit az előbb is és felfénylett a kezem. Az karmaimba áramlott az erő és csak nőtt, mígnem lökött egy hatalmasat Matt-en, aki szerencsére éppen úgy helyezkedett, hogy ne tudja eltaszítani a szoba másik végébe, így a falnak préselte. Mikor kihunyt a fény a kezemből, elvettem a sebtől a kezem  és elégedetten néztem a munkámat. Matt kinyitotta a szemét és hitetlenkedve bámulta a heget. Rám emelte a tekintetét és a következő pillanatban láttam, ahogy feláll a földről, engem is felemel onnan és megpörgetve megölel, majd letett a földre és nem eresztett, majd egy puszit nyomott az arcomra.

-Annyira köszönöm. -mondta, miközben olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem, elájulok és minden csontom összetörik.- Azt hittem, hogy meghalok. -suttogta.

-Én meg tudtam, hogy nem fogsz, mert mindent megtettem azért, hogy megtaláljalak és meggyógyítsalak. -nyögtem ki nagy nehezen, majd ásítottam egyet.- Annyira... Annyira... -de nem tudtam befejezni a mondatot, mert lecsukódott a szemem és már rég összeestem volna, ha Matt nem tart olyan erősen. Még félálomban éreztem, ahogy felvesz a földről a karjaiba és még egy puszit nyom a homlokomra és leült a falhoz, engem ugyanúgy az ölében tartva.

Sziasztok vérfarkaskáiim! 🐺
Köszönöm szépen a 2K+ olvasót, a voteokat és a biztató kommenteket. Amikor megírtam az első részt, azt hittem nem fogja érdekelni senkit a hülye agyszüleményem, de most, hogy látom, hogy ennyien olvastátok, nagyon boldog vagyok. Egy képzeletbeli hatalmas ölelést kaptok tőlem mindannyian!
Remélem tetszik az új rész... Jelezzétek légyszi, hogy hogy tetszett, vagy hogy nem tetszett. 😍❤️❤️

Puszii: Dor 🐺🐺🐺🐺🐺