Matt az öltöző közepén térdelt és néha egész testében megremegett. A szeme be volt csukva, száját egyenes vonallá préselte, kezét ökölbe szorította. Óvatosan beléptem a férfiparfümtől bűzlő ablaktalan helyiségbe, aminek faláról mállott a vakolat. Egykor fehérre festették, de ma már sárgás foltok éktelenkedtek rajta.

-Matt... Jól érzed magad? -kérdeztem aggódva, miközben közelebb mentem hozzá és letérdeltem mellé. Arca fájdalmas grimaszba torzult, szemét görcsösen szorította össze, körme mélyen a tenyerébe vájt. Közelről ijesztőbben nézett ki, mint távolról.

-Nem... -mondta nagyon fájdalmas hangon, szinte suttogva. Valami furcsa villant a fogán, mikor beszélt, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

-Tudok valamiben segíteni? -kúsztam egy kicsit közelebb hozzá, hogy tudja, bármiben hajlandó lennék segíteni neki.

-Nem.... Ebben nem tudsz. -nyögte, miközben lehajtotta a fejét, arcát a kezébe temette. Azt hittem, hogy hányingere van, vagy pánikrohama, de ez annál durvábbnak tűnt.

-Biztos? -kérdeztem türelmesen.

-Teljes mértékben. -felelte, de nem volt elég meggyőző a hangja.

-Hát jó... -húztam el a szám és egy kis csalódottságot éreztem a bensőmben, hogy nem engedi, hogy bármit is csináljak vele. Nemkívánatos személynek éreztem magam.- Szeretnéd, hogy kimenjek? -kérdeztem végül.

-Igen, kérlek. -mondta esdeklő hangon.

Felálltam és még utoljára visszanéztem rá. A kép, ahogy ott térdelt, beleégett az emlékezetembe. Lassan kimentem az öltözőből és a szűk folyosón keresztül a tornaterembe jutottam. Visszaültem a kispadra a tornatanár mellé, aki kíváncsian nézett rám, de mivel nem szólaltam meg, inkább békén hagyott, engem és a gondolataimat. Vajon mi lehet Matt-rel? Beteg? Epilepsziás? Vagy csak hirtelen rosszul lett? Nem tudtam dűlőre jutni, hogy mi lehet a baja, de végül inkább ráhagytam. Ha szeretné, majd elmondja mi történt. 

Körülbelül tíz percig ülhettem ott egymagam, mikor a folyosóról Matt kanyarodott be. Rossz színe volt, teljesen el volt fehéredve, nyúzott arca és karikás szemei voltak, pedig amikor legutóbb láttam, még nem voltak ott azok a nagy táskák. Nagyon furcsának találtam a dolgot, de a fiú egy mosolyt erőltetett az arcára, mikor észre vette, hogy nézem. Ez némileg megnyugtatott, de még mindig volt bennem valami kételkedés, hogy valóban jól van-e.

-Rendben vagy, fiam? -kérdezte a tanár, mikor ő is észre vette, hogy visszatért.

-Persze. -mondta elhaló hangon Matt és lehuppant mellém.

Nem szólt semmit, csak meredten bámult maga elé. Nem mertem hozzászólni, mert mi van, ha most is elküld úgy, mint az előbb. Az nem esne jól. Hamarosan kicsengettek és mindenki visszavonult az öltözőbe. Mint mindig, utolsónak indultam el, hogy elkerüljem a nagy tömeget. Matt hirtelen mellettem termett és hálásan nézett rám, de ettől még nem javított a hangulatomon, amit egyébként ő rontott el.

-Sirena! -ejtette ki megint dallamosan a nevem. Biztos az erős spanyol akcentusa teszi ezt. -Köszönöm, hogy így aggódtál értem, de már semmi bajom. -mosolygott.

-Ez remek. -bólintottam és elfordultam tőle, majd bementem az öltözőhelyiségbe. Átvettem a ruháim és mielőtt a nagyképű libák elkezdtek volna újra beszólogatni, már kint is voltam és ahhoz a teremhez siettem, ahol a következő órám lesz. Matt is ott volt, mellettem állt, de csak a semmibe bámult, mint azután, hogy visszajött a rosszullétéből. Éreztem, hogy titkol valamit, de nem mondta el mit. Végül is miért mondaná el nekem? Hiszen idegenek vagyunk egymásnak.

A többi órán se szólt hozzám, már-már azt hittem haragszik valamiért, de nem mertem megkérdezni tőle miért. Órák után egy szó nélkül hagytam ott Matt-et, nem is figyeltem, mikor és merre megy a fiú, csak felvettem a táskám és elindultam haza a borongós időben. A szél sárgás-barnás leveleket söpört el előttem a mocskos járdákon, az autók felverték a tegnap esti esőből megmaradt vizet az útról és szinte az összes csepp rajtam landolt. 

Amikor nagy sokára hazaértem, ismét az üres ház fogadott, mint mindig. Apáék csak holnap este érnek haza, ezért még este se tudok beszélgetni senkivel. Felmentem a szobámba és ledobtam a táskám. Átöltöztem, mert csurom víz lettem az autóktól. Egy farmert és egy sötétzöld kapucnis pulcsit vettem fel, amiben az erdőben könnyen el lehet rejtőzni. Felkaptam az íjam, a tegezem és a nyilaim a sarokból és elindultam sétálni mint mindig, ha rossz hangulatomban vagyok. Az íjat önvédelem miatt vittem magammal, ha esetleg egy mérges vaddisznó nekem rontana, amire már volt példa pár évvel ezelőtt, mikor egyedül bóklásztam az erdőben és éppen egy alvó vaddisznóba botlottam, ami nemigen örült nekem, hogy felvertem az álmából. Nem sokat kellett menni az erdőig, alighogy kiértem az udvarunk hátsó kapuján, a rengetegben találtam magam, aminek alját borostyán borította. Nem szeretem ezt a növényt, mert könnyen orra lehet bukni benne. Céltalanul bolyongtam a hűvös levegőjű erdőben, amire már leszállt a vékony köd, de nem tévedtem el. Valahogy mindig tudom merre van észak, mintha valami beépített iránytű lenne az agyamban, ami mindig jól jött. Már besötétedett, mikor arra gondoltam, hogy most már illő lenne hazamennem. A Telihold gyönyörűen ragyogott az égen, néhány felhő úszkált csak körülötte. Gyönyörködve néztem az égitestet, ami kicsi korom óta lenyűgözött. Olyan távol van, de mégis közel. A Föld körül kering, nem a Napot választotta, mint a többi bolygó. Ha ránéztem, a hűség jutott eszembe róla. Neki a Föld a mindene és sosem hagyja el másért.

A látóterem szélén valami, vagy inkább valaki feltűnt. Emberalakja volt, pontosabban egy férfié. Gyorsan odakaptam a fejem ijedtemben. Távol voltam a várostól, szinte egy mérföldre. Ha valaki most elrabolna, senki nem hallaná meg a kiáltásaimat. Az, hogy egy ismeretlen férfi van a közelben, megfagyasztotta az ereimben a vért. Hunyorogva sem láttam senkit, azt hittem, hogy csak a szemem káprázott és paranoiás lettem. Viszont ha az egyik bokrot jobban megnéztem, egy vörösen izzó szempárt véltem felfedezni. Becsuktam a szemem és abban reménykedtem, hogy amikor kinyitom, semmi se lesz ott. Tévedtem. Határozottan ott volt az a valami és engem bámult. Elindultam a bokor felé, mert elhatároztam, hogy nem félek tőle és kiderítem, mégis micsoda. Íjamat a kezem ügyében tartva, lassú léptekkel haladtam a bokor felé, mikor egy halk morgást hallottam, de nem ijedtem meg, csak még elszántabban meneteltem felé. Valami vonzott abban a szempárban. Ismerős volt, de mégsem. A morgás erősebbé vált és megtorpantam. A bokor megmozdult és egy hatalmas, fekete szőrös lény emelkedett ki mögüle. Meg van a szempár gazdája. Farkasnak nézett ki, de két méter magas farkas létezik? Nem hiszem... Csak álltam ott és nem tudtam megmozdulni, görcsösen szorítottam az íjam. Próbáltam megmozdulni, de valamiért nem tudtam. Erőlködtem, de nem ment.

A farkas morogva indult meg felém és hirtelen rá kellett jönnöm, hogy még ebben a percben meg fogok halni egy hatalmas fenevad fogai által. Behunytam a szemem és úgy vártam, hogy széttépjen. Mert tudtam, hogy erre készül. Éreztem a bőrömön a forró levegőt, amit pár másodpercenként, egyenletesen fújt ki és kinyitottam a szemem. Belenéztem a szemébe. Olyan gyönyörű volt. Szerettem volna lerajzolni, de tudtam, hogy úgysem sikerülne ilyen élethűen visszaadni ezt a pillanatot a papíron. Amikor a farkas látta, hogy nem megyek el, oldalra fordította a fejét és mintha kérdőn nézett volna rám. A következő pillanatban erős remegés futott végig az állat testén, majd valami történt vele. Mintha a csontjai összementek volna és átrendeződtek egy emberi csontvázzá. A "farkasember" furcsán ismerősnek tűnt a félhomályban, szemei vörösen ragyogtak, a fogai hatalmasak voltak. Mintha egy állat és egy ember keveréke lett volna. Arcvonásai ellágyultak, ahogy rám nézett és felismertem őt.

-Matt? -kérdeztem hitetlenkedve. Ez nem lehet. Ez biztos csak egy rossz álom.

-Sirena, kérlek menj haza! -mondta kicsit elváltozott hangon. Mégsem álom. Túl valóságos minden.

-Mi ez az egész, Matt? Most megbolondultam? -kérdeztem. A Hold elé egy felhő siklott és Matt fogai ismét normálisak lettek, de a szemei még mindig vörösek voltak. 

-Nem bolondultál meg, csak ez ép ésszel felfoghatatlan. -mondta nyugtalan hangon- Menj innen, kérlek! -mondta, szinte már ordítva. A felhő elsuhant a Hold elől és újra szikrázva fénylett. 

Ahogy a fiúra rávetültek a Hold kékes-ezüstös sugarai, ismét megnőttek a fogai, remegni kezdett és farkas lett belőle. Nem tudtam hinni a szememnek. Hirtelen mozdulatait sem tudtam követni, olyan gyors volt, hogy az ő szavaival élve, az ép ésszel felfoghatatlan. A következő pillanatban éreztem, hogy a lábamon egy vérfolt terjed szét. Nem éreztem fájdalmat, se semmit. Nem tudtam mi történik velem, nem tudtam, mi történt Matt-tel, nem tudtam, mi ez az egész. A farkas visszaváltozott emberré és Matt könnyes szemekkel guggolt le mellém, mert idő közben valahogy a földön kötöttem ki.

-Sirena... Annyira sajnálom. -zokogott. Fiút így még nem láttam sírni.

A fájdalomtól kezdtem homályosan látni. Szörnyű érzés volt. Erőltettem magam, hogy ne vesszem el az eszméletemet és valamennyire sikerült is. Matt felkarolt a földről és elindultunk az erdőben. Út közben többször elvesztettem az eszméletem, nem tudtam ébren tartani magam. Matt egész úton sírt, vörös szemeiből, csak úgy ömlöttek a forró könnycseppek, amiknek egy része a bőrömön landolt és savként égette azt. Egy átlagos könnycsepp nem csíp így, viszont ez fekete volt. Kiértünk az erdőből és egy faház felé vettük az irányt, aminek verandáján égett a lámpa, bár homályosan láttam, megtudtam mondani, hogy a város melyik utcájában lehettünk. Matt felegyensúlyozott a lépcsőn és benyitott a házba. Egy férfi és egy nő sürgölődő, szidó, aggodalmas hangját hallottam, de már nem láttam semmit, míg végül elájultam.

/JAVÍTOTT RÉSZ/