Ahogy a padon pihenek, ott ül egy lány. Ismerem. Kedvelem. Mint egy barátot, úgy szeretem. A táj körülöttünk a tavasz felé közeledik, az ég komor, a világ komor, a lány komor. Nem, a lány nem komor. Nem csak az. Szomorú, összetört. Egy egykori ép felület szilánkjai. Arcán könnycsík, szeme vörös, teste megrogyott a terhek súlya alatt. Az élet alatt, amiből elege van.

– Hé, te lány! – szólok.

Nem fordul felém. Nem hall. Mintha több száz kilométer választana el minket. És így van. Csak figyelem. Már egy ideje. Napról napra, hétről hétre rosszabbul lesz, de nem tudok segíteni. Pedig akarok. De mégis... Nincs hatalmam fölötte. Ez az ő döntése, az ő szíve, az ő lelke, az ő két könnyáztatta szeme. Nem az enyém. Nem tehetek semmit, csak azt, hogy meghallgatom, és figyelem.

Beszélek, de nem hall, a fájdalma nem engedi át a hangom. Senki hangját. De hogy is várhatná el bárki, hogy meghallja őket? És miért szólnak hozzá, mikor magányra vágyik?

Tovább nézem. Nem tudok mást tenni, csak nézni. Újra meg újra tanácsot adni, szavakat motyogni, beszélni arról, milyen igazságtalan a világ, mégis a rendje milyen törhetetlen. Elmondom neki, hogy fáj. Tudom, hogy fáj. A következő lépés szinte éget, megértem. De meg kell hozni. Muszáj.

– Különben hová jutsz, te lány? Hát elkárhozol! – kiabálok, de nem hall.

Mégis ő is beszél. Magának, a világnak, de őt sem hallják, ahogy engem sem hall ő, és engem sem hallanak a többiek. Könny folyik az arcán, könny folyik az enyémen. Pedig nekem egész jó az életem. Mégis az övé... az övé az fáj.

Szónokolok, újra és újra, de nem lát át a ködön, ahogy én sem látok át ezen a helyzeten. Csak próbálok segíteni. A lány sír. Mindenhol. Mikor hol, és azt mondja, magányra vágyik. De nincs magány, sosincs. A világ nem azoknak való, akik egyedül akarnak lenni. Ez egy kegyetlen hely. Néha mintha... jobb lenne korábban távozni. Mégsem. Hiszen az... gyávaság? Valami olyasmi.

Elhallgatok. A lány sír. Én nézem a lányt, a lány nézi a tájat. Szomorkodik tovább. Amikor először jött ide a padokhoz, ide a kertbe, nem motyogott szavakat. Majd elkezdte. Eleinte mások voltak, boldogabb gondolatok, keserédes emlékek.

– Aztán mostanra mi történt veled? Elvesztél – mormolom, habár tudom, nem hall. A fájdalmon kívül semmit sem hall.

Egykor értett engem. Most már talán el is hagyott. Pedig csak jót akartam.

Felállok, némán. Lépteim hangtalan suhannak a köveken, míg elé nem érek. Megfigyelem az arcát. Az összehúzott szemöldökét, a piros szemét, a sós csíkokat a hófehér bőrön.

Halványan elmosolyodom. Reménysugár. Mintha érezné, felkapja fejét, de nem lát. Tekintete keresztülsiklik rajtam, egyenesen a mögöttem lévő kapura, azon túl a házra, azon belül a férfira. Valakire, aki fontos volt neki. Aki fontos neki.

És ekkor felvillan egy emlék, hogy mi volt korábban. Sosem volt jó igazán. Nem teljesen. Bólintok a lány felé, jelezvén, megértettem. Ő erős. Olyan elképesztően erős. Annyi mindent kiállt, és most megint visszafelé tekint. Ha nem választana el minket egy teljes világ, megmenteném. Megpróbálnám. Azt hiszem, akkor sem menne. Megtenném. Próbálkozni még szabad, nem igaz?

Aztán a lányra pillantok, arra az erős lányra, aki olyan ijedten, elkerekedett szemmel nézi az életet. Majd ordítok:

– Erős vagy, te lány! Nézz magadba! Higgy abban, aki vagy, és soha ne engedd, hogy bárki azt mondja, nem mozgathatsz hegyeket!

Nem figyel rám, továbbra is átnéz rajtam.

– Azt akarom mondani, sajnálom, de mi értelme a sajnálkozásomnak? Azt akarom mondani, ne keseregj, de kell neked az idő, hogy megtedd – hal el a szó az ajkamon.

Végre meglát. Felcsillan a szeme, mintha valami új lennék, valami más. Remélem, ezt érzi. Remélem, jobb lesz, remélem, minden rendben, mondanám, de nem ezt nyögöm ki. Hanem azt kiáltom, hogy:

– Erős vagy! Olyan erős vagy, mint senki más!

Arcán keserűség, mégis bólint. Értett engem. Hallott engem, látott engem. Elönt a megkönnyebbülés, és csak ezt motyogom: erős vagy, erős vagy, erős vagy. Közben a fejemben mást mondok. Harcolj! Reménykedj! Tarts ki! Légy önmagad! Ne engedd, hogy elpusztítsanak, te lány!

Hiszen én itt vagyok, ha kell. Nem ölelhetlek meg, nem zavarhatom el az embereket, hiszen elválaszt minket egy hatalmas föld. De itt vagyok, és itt leszek, mint egy barát. Egy örök és hűséges, aki veled sír, érted sír, azért sír, hogy neked jobb legyen. Téged sirat, veled sirat. Egy barát, aki hallja a te szavaid, és hallani is fogja.

Mondd el mindet, és én érted zokogok! Írd le őket egy papírra, majd égesd el! Égesd el a szavaid, hadd szálljanak messzire... A fájdalmat, az unalmat, a zaklató beszédet, mindent töviről hegyire. Szálljanak!

Mert ez vagyok én... És ezt üzenem az erősnek. Mint egy barát.