Létezik az a tehetetlenség, ami kimerítő. Elhatalmasodik az emberen, ott tornyosul fölötte, mint valami szörnyűséges óriás. Mint egy vadász. Egy ragadozó, ami a legyengült prédájára vár. Nem enged moccanni, vastag láncok módjára szögez ugyanarra az egy helyre.

Megöli a motivációt, végez a boldogsággal, tönkreteszi a szabadidőt. Szétrombolja a fókuszt, amit oly gondosan felépítettem. Rabbá tesz. A saját érzelmek foglyává, ahonnan nehéz kiszabadulni. Sőt, szinte lehetetlen. Annak érződik a legkisebb mozdulat a cél felé, a legapróbb megerőltetés is.

Annyira kínzó, gyilkos érzés ez. Megszakít mindent, amiben eddig hittem, meggátolja a fejlődésemet, miközben parányi darabokra aprítja a jövő felé irányuló elképzeléseimet. A tehetetlenség fárasztó. Kegyetlen és könyörületlen. Nem foglalkoztatja, én mit akarok, egyszerűen csak felbukkan, majd a közömbösségével tesz tönkre.

Nem tudom, mikor engedem be az ajtón. Nem látom. Mintha vak volnék. És mikor minden idegszálammal érzem, egyedül a puszta eltökéltség menthet ki egy ilyen helyzetből, a tehetetlenség megragad. Megmutatja, mennyire kimerítő lenne haladnom előre.

Leírni egy szót. Majd még egyet. Apró lépésekben türelmesnek lenni, mikor oly régen jutott nekem ki a nagy cél elérése okozta enyhe mámorból, hogy már nem is emlékszem rá, milyen. Sikerekre van szükségem. Nem, boldogságra. Élvezetre. Igen, arra a rettentően önző emberi élvezetre, ami szinte minden gondolkodó lényt hajt ezen a világon.

Kreativitás. Siker. Kitartás. Ezek mintha mind a múlté lennének. Az egyetlen, ami megmaradt, az az elkeseredésem és a kapálózás egy olyan víztömegben, melynek nem látom az alját. Sötétség. Veszély. Kétségek. Ők nyernek. Félek, hogy elsöprő győzelmet aratnak, mielőtt még megmozdulhatnék.

De talán, ha elég gyors vagyok, megállíthatom a teljes pusztulást. Vagy nem. Talán ennek az írásnak már lőttek. De mégis... mi van, ha lehetséges?

Ha követem a fejemben kialakult furcsa fantáziákat, van esélyem rá? Ha erőnek erejével egy hét minden napján egy órára ráveszem magam, menni fog? Ha csend van, menni fog? Ha szól a zene, jobb lesz?

Hiszen sok mindennel megbékéltem. Nem lehet még itt vége. Nem lehet. Elfogadtam azt, hogy már többé nem az a rajongó kislány vagyok, mint majd két éve. Elfogadtam, hogy lesznek, akiket sosem érek utol. Elfogadtam, hogy nem leszek mindenkinél népszerűbb. Elfogadtam, hogy nem kell megírnom minden történetet. Elfogadtam annyi mindent, túljutottam annyi szörnyű pillanaton, most mégis megint itt tartok.

Csak sodródom a reménytelenség és a remény határán, ami egyik nap így, másik nap úgy csap le rám. Néha erősnek érzem magam. Úgy ébredek, hogy igen, ez jó lesz, meg tudom csinálni! Máskor pedig úgy, hogy még az első szót leírni is nagy kihívás.

De ha más nem, legalább olvasok. Sokat. Kitartóan. Persze itt is az őrület finom határán egyensúlyozok, ahol egyszer megtörik majd minden, a rutin meg feledésbe merül. Talán a történetek tartják ezt életben. Mikor én nem vagyok mániákus, igazán nem és talán éppen ez okozza a problémát. Minden, amitől elszökhetnék, kibogozódik a fejemben.

Nem kell leírnom a traumát ahhoz, hogy átéljem. Hogy javuljon. Nem kell leírnom a félelmem, mert az agyamban élő emberek már legyőzték az akadályokat. Ők az én bábjaim. Úgy irányítom őket, ahogy az életem alakul. Mikor szomorú vagyok, ők is azok. Mikor kétségbe vagyok esve, ők már bőven túljutottak rajta, és elmesélik, mennyire jól alakult minden.

Habár én sosem gondoltam úgy senkire, mint egy kivégzendő ellenségre. Soha, egyszer sem jutott eszembe megölni valakit az írásban azért, mert haragszom. Mert dühös vagyok. Mert bántott. Nem, azzal úgysem mennék semmire.

Talán pont az olvasás a megoldás. Azt mondják, növeli az empátiát. Hát nem tudom. De talán megtanultam, hogy lépésről lépésre lehet csak felépíteni bármit is; egy betű, egy szó, majd egy egész mondat, végül egy teljes bekezdés. Egy oldal, egy fejezet, egy rész, egy egész könyv. Valami nagy. Teljes és egész. Emellett – még az utálat ködétől vakon is – megtanultam, milyen a kitartás. Mit jelent az, mikor az izmokat erőnek erejével mozgásra bírják akkor is, amikor már harmat gyengeségűek.

Az izmok, a test, az emberi elme erős. Talán a puszta akarat az egyik legerősebb dolog, ami hajthatja előre. Belegondolni pedig ebbe a kitartó fájdalomba valahol kecsegtető, míg máshol persze rettentően kínzónak érződik.

Viszont lépésről lépésre... Az ötlet, hogy leüthetek egy billentyűt, egyszerűnek tűnik. Aztán még egyet. Majd még egyet. Hiszen elég hamar összejönnek a mondatok. Csak az agyam kooperálhatna úgy igazán. Az a makacs agyam. Az a fene, tagadásban élő szervem, aminek az életem is köszönhetem, ami gondolkodásra késztet, ellenem fordult. Nem mondja meg, mit tegyek. Nem ad választ a bennem dúló háborúra, hanem hagyja, hogy a saját kétségeim között vergődjek egy társadalomban, ahol nincs helye ennek. Sem ideje.

És haragszom-e rá? Nem teszem.

Inkább csak magamhoz ölelem a tehetetlenséget, átélem az általa utamba bocsájtott érzéseket. Újra, újra és újra. Minden nap. Nem, nem az agyamra haragszom. Hanem a tehetetlenségre. Pedig nem is vagyok igazán tehetetlen. Csak félek attól, hogy az erőfeszítéseim ismét kudarcot vallanak, a kitartásom meg megint úgy elpárolog, mintha sohasem létezett volna.

Inkább lusta vagyok. Gyáva. Gyenge. De azzal sem jutok előrébb, ha magamat okolom, mert hiszem, hogy már eleget ostoroztam azt a valakit, aki én vagyok. Mondhatni elkeseredtem... tehetetlenségemben.