Picha környékén mindig az a hír járta, hogy a közeli fenyőerdőben szellemek járnak. De vajon ez igaz is volt? Mesel mindenképpen ki akarta deríteni, hogy mégis mennyi lehetett igaz ebből.

Ezért elhatározta, hogy elmegy oda. Önellátó harmincéves módjára megkérdezte édesanyjától, hogy elengedi-e, és miután nem tette, egy tőle szokatlan mondatot vágott a fejéhez:

– Nem érdekel, anya, akkor világgá megyek!

– Menjél, de vigyél előbb ebből a kecskespermakrémlevesből!

– Anyu, én most dühös vagyok rád, nem fogod fel? – ellenkezett Mesel, majd dühösen járt egy kört.

– Nem érdekel, kisfiam. Pakolj össze, vigyél a levesből, majd eredj, én és apád visszavárunk!

A sértődött fél végül higgadtabban látott neki a bepakolásnak, s csak a lényeget helyezte el a talpáig érő, kevés hellyel rendelkező puttonyába: némi síkosító folyadékot, a levest, egy üveg kiváló italt, aminek szesztartalma körülbelül kilencven százalék lehetett. Miután az ínyencségeket eltette, durcás gyerek módjára távozni készült.

– Jó utat, vigyázz magadra! – szólt anyja, mire Mesel dühösen hátrafordult.

– Ha nem hagyod ezt abba, visszatérek, és örökké nálad fogok lakni!

– Eleve ezt teszed, hiszen ki sem mozdulsz a házból, inkább azokkal a buta bábukkal játszol! Ahelyett, hogy Picha határán kívülre mennél, és hazahoznál egy szép lányt!

Mesel megrázta loboncát, mire a fejtetvek ürülék módjára vetették le maguk a mélybe. Ezután kilépett a házból, és becsapta az ajtót, pont az anyja lábujjára. Az asszony olyan dühös lett, hogy egyszerre élte át a gyász szakaszait, majd ezzel együtt szörnyeteggé alakult, nem mintha anélkül nem lett volna elég szőrös. Kitépte a nyílászárót a helyéről, majd az egyetlen fiacskája után vágta.

– Anyád! – mondta idegesen Mesel, miután rázuhant a fadarab.

– A tiéd!

– Az is te vagy! – nevetett a legény, majd elrohant, mielőtt valami más éri utol.

Miután kiszabadult a szülői házból, találomra kiválasztott egy ösvényt, amin elindult. Csak ekkor realizálta, hogy a könnyed kőpapucsát otthon felejtette, de már nem volt ideje visszafordulni érte. Be kellett érnie a bőrkeményedéses talpával, ami már érzéketlen volt a nagyfokú igénytelenségtől.

Legalább egy óráig mendegélt, mire összefutott egy rendkívül veszélyes pichai térfarkas falkával. Az állatok nevüket eszméletlen kövér testükről kapták, amely lapos is volt és széles is. Továbbá hasonlítottak a farkasokra, de Mesel nagy szerencséjére csupán hármat látott, azokat viszont nagyon.

A fiatal azonban nem volt buta – annyira –, ezért földig érő szeméremszőrzetéből gyorsan kötelet csinált, majd a legközelebbi fára dobta azt. Amint ő felugrott, a térfarkasok egymásnak vetődtek, és elpattantak az óceánig, kinek melyik volt belátható távolságon belül.

Mesel elégedetten s enyhe undorral engedte el szeméremkötelét, ami szerencsére el is szakadt, így ismét megspórolhatott egy újabb vágást. Szakálla pedig továbbra is megfelelt arra, hogy kimenekítse egy őrült kalandból, így minden félelem nélkül haladt tovább.

Ezután nem találta magát szembe semmilyen akadállyal, tehát teljes nyugalomban érte volna el az erdőt, de teste már oly' mértékben kívánta a fehér port, amelyet mindig otthon talált, és orrába szívott, hogy ez kissé elvette a kedvét. Még az elvonási tünetek komolyabb jelentkezése előtt lépett be a fenyvesbe, hogy felfedezze annak titkait.

– Mesel Falaz, mi szél hozott itt a messzi Pichából? – zengett az erdő hangja, mire a megszólított kisebb szívrohamot kapott.

– Ki szeretném deríteni az erdő titkát. Meg lehetőleg kerítenék valami jó nőt magamnak.

– Jó nőnek itt a fák is, az nem elég? Szellemek viszont nincsenek, hiába hiszik azt.

– Te viszont igen szellemes vagy erdő létedre, nem gondolod?

– De, ezért vagyok én a szellemes fenyvesek tagja.

– Akkor... indulok is haza anyámhoz, hátha visszafogad úgy... halálomig.