Szavak: Yelinda, Exon, Xientrof, cérna, víz

Csak egy virág volt. Legalábbis ezt mondaná a többség. Pedig ez nem csak egy virág, hanem Yelinda virága. Az istennőé, aki a világ úrnője és teremtője. Azt mondják, a haja pont ugyanilyen, vérvörös némi bíborral benne, míg a szeme sötétzöld, akárcsak a növény szára.

Rögtön éreztem a húzást. Vonzódtam hozzá. Én, Exon, vonzódtam ehhez a gyönyörű kincshez. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, finoman a tüskés szárhoz értem. Mintha nekem teremtették volna.

Pulzált, és enyhe melegséget árasztott. Különös hőt. Egy ember hőjét. Ismertem a módszereket... hogy mit kell tenni egy ilyen isteni csodával.

Ezért az édes, bódító illatot árasztó virágot hatalmas gondoskodással cipeltem hazáig. Úgy tartottam, mintha bármelyik percben összetörhetném. Eközben vágyakozva kémleltem a fénylő pontoknak tűnő csillagok által tündöklő, sötét eget, amin a hold ezüst, őrző fénykorongként ragyogott.

Míg máskor nagyobb figyelemmel lépdeltem az éjszakában, ügyelve minden apró gallyra, éjszaka motoszkáló állatra, most siettem az otthonomba. A lábam suhogva vágott a pillanatnyilag kékes derengéssel bevilágított fűbe.

A lépteim megsokszoroztam, mikor megláttam a házam ablakán kiáramló, aranyló fényt. Annak forrósága hívogatott, ezért az utolsó pár métert már szinte futva tettem meg.

Kitártam a fából készült, nyikorgós ajtót, majd beléptem az épület nyújtotta biztonságba.

Nem számítottam a többiek társaságára. Meglepő módon, édesanyám nem feküdt le, hanem ehelyett lámpásfénynél olvasott az otthonos könyvtárunkban. Lábát keresztbe vetette, miközben homloka ráncba szaladt egy-egy sort olvasván.

– Érdekes történet? – érdeklődtem, mire rám kapta a pillantását. Égkék szemében az öröm csillanását véltem felfedezni, ami arra biztatott, lépjek hozzá közelebb.

– Tudod, mi a véleményem.

– Hogy mind izgalmasabb annál, ami itt, Xientrofban történik?

– Pontosan! – egyezett bele egy finom, hölgyies mosoly kíséretében. – Sokáig kint voltál.

– Csodáltam a folyópartot. És a hold... most különösen káprázatos.

– A természet csodái.

Halkan felkacagott. Lágy, mély hangja barátságosan csengett, miközben az általa horgolt, liliomos könyvjelzővel együtt letette az asztalra a ma esti olvasmányát.

Mindig is éjjeli bagoly volt, mióta az eszemet tudom. Míg apa alszik, addig ő újabb és újabb történeteket olvas. Ő tanította meg nekem a könyvek szeretetét. Azt, hogy egy ilyen történetben az ember mindig társra talál, és a képzelete elkalauzolja olyan világokba, ahová álmában sem jutott még el.

– Így van. Találtam egy virágot – mutattam fel a bíborvörös, fodros szirmokkal rendelkező növényt. – Különleges. Azt hiszem, Yelinda virága lehet, legalábbis annak érzem.

– Ha tényleg az, úgyis megtudod. Ha pedig nem az, akkor is elképesztően szép.

– Köszönöm, anya. Holnap kiderítem. Jó éjt.

– Jó éjt, Exon!

Miután elköszöntünk egymástól, felkészültem rá, hogy nyugovóra térjek. Megmosakodtam, átöltöztem, majd leheveredtem a puha ágyamra. Fedetlen mellkasomra húztam a bársonyos tapintású takarót, ami alá kellemesen elbújhattam, ha úgy tartotta kedvem.

Addig a virág mellettem kapott helyet egy teljesen átlátszó, csurig töltött üvegvázában, a barna színű éjjeliszekrényemen. A résnyire nyitott ablakon beszökött a holdfény, ami különös, pirosas csillogásba vonta a szirmokat.

Világított. Ebből jöttem rá, igazán különleges.

Mosolyogva hajtottam a párnámra a fejem, miközben mindvégig a mellettem helyet kapó növényt néztem. Lassacskán behunytam a szemem. Az álom hamar értem nyúlt, csábító jelenésként magával rántott a pihenés semmihez sem fogható, zavaros világába.

Nem tudtam, meddig maradhattam így, de különös villanás ébresztett. Tekintetem egyből az ablakon túlra vándorolt, azonban odakint még csak hajnalodott. Ekkor a virágot kerestem.

Yelinda virágát.

Viszont helyette gyönyörű nőt láttam. Vérvörös hajat kerestem, zöld szemet, mégsem találtam egyiket sem. Helyette természetesnek látszó, barna, selymesnek tűnő hajfürtök vártak, amik finoman omlottak le a nő kecses, hófehér vállára. Fiatal arcán halvány, barnászöld szempár kapott helyet.

Elképesztett a látvány. A szívem hevesen feldobogott a mellkasomban, főleg, miután realizáltam, az előttem álló kisasszony tökéletesen meztelen.

Bennem ragadt a levegő. Tátott szájjal figyeltem a gyönyörű jelenséget, aki éppenséggel a kezében tartotta a virágot. A szerelem virágát?

Talán.

– Te ki vagy? – jött ki az első kérdés a számon.

– Nelily. Téged?

– Exon. Ho-hogy kerültél ide?

– A virággal érkeztem, Yelinda küldött – húzódott bájos mosolyra a szája. Bűvösre inkább. Olyanra, amilyen képes lenne elvarázsolni a legerősebb embereket is. – Az egyik angyala vagyok.

– Angyal? Így már értem, miért vagy ennyire... tökéletes.

Lassan feltápászkodtam, majd elhelyezkedtem az ágy szélén. Végigfuttattam a tekintetem a tökéletes csípőn, a nőies alakon, a feszes melleken, a hibátlan combokon. És tényleg. Mindből áramlott ugyanaz az energia, amely azt mondja: angyal vagyok.

– De hogyhogy megjelentél anélkül, hogy elvégeztem volna a rítust? Ami abból áll...

– Ismerem. Cérnára kötözöd Yelinda virágát, majd szent vízbe ereszted. A történet hamis, csupán az emberek elméjének a szüleménye.

– Különös – feleltem elgondolkodva a hallottakon. – Akkor te mi okból jelentél meg? És miért nincs szárnyad?

– Melléd rendeltek. Az őrangyalod vagyok, Exon. Szárnyam pedig igenis van, csak, ha kinyitnám ebben az aprócska szobában, nem járnánk túl szerencsésen.

Ekkor kopogás hallatszott a kopottas ajtómon. Nem túl hangos, inkább anyáé, mintsem édesapámé. Egy rövidke pillanatra visszanéztem a mögöttem nyugodtan álló angyalra, akinek a kezéből hirtelen eltűnt a virág. Ugyanis az fény formájában úszott a levegőbe, miközben szinte, mint a víz, úgy kavargott, majd végül elpárolgott.

– Fiam, kivel beszélgetsz? – érkezett édesanyám hangja.

– Én...

– Mutass csak meg neki! – biztatott a barna hajú leány. Erre bólintottam, és a takarómért nyúltam. – Nem veszem fel! Angyal vagyok, nem a hálótársad! – súgta feszülten, mire megforgattam a szemem. Amilyen fenséges, pont annyira öntudatos.

Így inkább visszatettem a pokrócot az ágyra, aztán a hideg, fémből készült kilincsért nyúltam. Egy határozott mozdulattal lenyomtam azt. Nagyot nyeltem. Anya először kérdő arca hamar váltott át csodálkozásba, amint megpillantotta a meztelen szépséget.

– Exon, ő ki?

– Nelily. Ő... egy angyal, a virágból lett, azt hiszem.

– Yelinda küldöttje vagyok. Örvendek – nyújtotta ki a kezét, míg anya elfogadta azt.

Csodálkozva néztem a jelenetet, a szívem erősen dobolt a mellkasomban. Láttam a meglepetést a szülőanyám tekintetében, ahogyan azt is, hogy hisz nekem. Hisz ő ne tenné? Mikor varázslattal teli világokban barangol a könyvek sokaságában, és olyan férfiakba szeret bele, akik nem is emberek?

– Különleges teremtmény vagy, Nelily. Van szárnyad, ha nem tévedek. Csak túl nagy ahhoz, hogy elférjen a házunkban mosolygott rá pajkosan.

– Így van.

– Meztelen vagy.

– Nálunk Yelindán kívül mind meztelenek vagyunk, mikor a földre jutunk.

– A férfiak is? – érkezett a következő kérdés, mire kacagni támadt kedvem. Anya és a különös huncutsága. – Vannak angyal férfiak?

– Nincsenek. Csak a démonok között. A férfiak démonok, a nők angyalok.

– Ez azt jelenti, a férfiak a rosszak?

A találgatásomra a világos szempár az irányomba nézett. A gyönyörű arcon megemelkedett a formás szemöldök. Míg ezzel foglalkoztam, addig sem kellett azt a kívánni való testet vizslatnom, ami elementális erővel hívott magához. Habár igyekeztem nem tudomást venni róla, ördögien csábított magához.

– A démonok nem rosszak vagy jók. Csak míg az angyalok az életért felelnek, addig ők a halálért – magyarázta a lány. – Ha nincs halál, nincs az élet körforgása sem. Egyébként pedig, mindössze abból a célból nincsenek férfi angyalok, mert nem borulhat fel az egyensúly.

– Ez megnyugtató.

– Habár én örülnék néhány angyal férfinak – válaszolta kacéran a varázslatos jelenés.

– Nekik én is.

– Anyám, már megint nem létező férfiakról álmodozol?

– Igen, Exon, azokról.

– Pedig Yelinda eredetileg úgy gondolta, érdemes lenne őket is bevonni az angyalok körébe. De hiába helyeseltünk az első láttán, mégsem tartotta meg.

– Nelily... – kezdtem bizonytalanul, míg akaratlanul is lesütöttem a tekintetem, ami pedig a csupasz testének megfigyelésében végződött. – Nagyon érdekes hallgatni, miképp sóvárogtok a férfiak iránt, mégis érdekelne, mi célból küldtek?

– Őrangyal vagyok, mint mondtam. Védelmezlek, életben tartalak, és kiszolgállak.

– Kiszolgálsz?

– Igen!

– Hogy érted?

– Bármivel, amit kérsz. Ősi kötelék tart minket össze, aszerint társítanak minden angyalt vagy démont egy személyhez. Ha segítségre van szükséged, megjelenek, ha ételre, akkor ételt hozok, ha pedig kielégülésre, akkor azt.

Az utolsó szavak ott visszhangoztak bennem. Elöntött a forróság. Próbáltam elrejteni a hirtelen jövő izgalmam, azonban a nadrágom hamarosan mindenkit ennek tanújává tett.

Nagy levegőket vettem, hátha sikerül lenyugodnom. Eközben igyekeztem a fejemben felvillanó, erősen erotikus látványképeket messzire száműzni valahová, a tudatom egyik rejtett zugába.

– Na, fiú, mit gondolsz?

– Fiú?

– Több ezer évet megéltem – válaszolta egy mosoly kíséretében, amíg én próbáltam valahogy egyszerre kontrollált lélegzetvételek közepette a testemben tartani a kiugrani akaró szívem. – Beleegyezel?

– Nem tudom, mit értesz ezalatt, de bele.

– Hogy ahogy én a tiéd, úgy te az enyém vagy. Örökkön örökké.

– Rendben – feleltem, majd nagyot nyeltem. Tüzes napok elé nézek...