Éppen a kardom támasztottam, ahogy minden lovag szokta, amikor megérkezett az üzenet. Büdi, undorítóan mocskos fiúka futott felém, a kezében egy kőtáblát lóbált. Könnyed mozdulattal vágta hozzám a levelet, mire én lazán elkaptam, aztán lefeküdtem kicsit pihenni. A hátamra.

Aztán nyöszörögve leemeltem magamról a követ. Piszkafa karom durván lelökte a mellkasomról. A fene essen belé! Most már fáj a mellbimbóm! Felkeltem, aztán dühösen leszúrtam a fiút. A kartonpapír kardommal.

– Pusztulj meg, amiért itt kövekkel dobálsz! – szóltam rá férfias szopránomon. – Jaj, remélem anyuci üzent, hogy kész a málnalekvár! – gondolkodtam hangosan.

Ránéztem arra a kőtáblára. Fú, de csúnyán vés valaki! Ilyen ronda vésírást még sosem láttam! Felháborító! Ha én ilyet mernék elküldeni valakinek, fejbe is vágnának! Na, de nézzük, mit írtak:

Elkaptuk az anyukádat, és megettük a lekvárját, he, he, he! Gyere, kapj el minket, te bolond! Meg fogjuk enni az összes kaját, majd megerőszakoljuk a nőt, aki megszült! Kövesd a feltételeinket, és gyere a Harch térre, nyolcra!

Szeretünk,
anyukád elrablói

U.i.: Hozz egy nagy adag süteményt a lekvárhoz!

Elképedve néztem az üzenetet. Megerőszakolják anyát? Ellopják a kaját? A kaját?! Az, hogy anyu végre átélhet valamit, amire évszázadok óta nem volt példa, az egy dolog. Ráadásul tisztában vagyok a kinézetével... De a kaja és a lekvár?!

Elöntött a félelem... és az erekció. Izgulós vagyok, na! Engedelmeskednem kell a feltételeiknek, különben szörnyű dolgokat tesznek!

Ezért megfordítottam a kőtömböt, és a hordozható vésőmmel felvéstem a következő vésetet:

Ott leszek.

Puszil,
A lovag

U.i.: Baszódjatok meg mind!

Amint felírtam az üzenetet, készségesen odahajítottam a földön heverő fiúnak. Közel hajoltam hozzá, lenyaltam a kardom által rákent paradicsomszószt. Nyami, fincsi!

– Ezt továbbítsd! – paskoltam meg a hasát, mire hányt egyet. – Nekem erekcióm akadt... akarom mondani, elintéznivalóm!

Erőteljes dübörgés hallatszott minden lépésemnél. Határozottan vertem az oldalamon lévő, hatáskeltő dobot. Félelmetes megjelenés, gazdag öltözék, ilyen egy valódi lovag! Mondjuk lovam nincs, de rangom igen. Az is ér?

○•○•○

Megérkeztem nyolcra. Sötét volt, baromi sötét. A nap már lement a dombok mögé. Igen, tudom, hogy ott bujkált előlem a kis szemét! Bezzeg a csillagok, azok ebben a nagy sötétségben is előjönnek! Ők itt az igazi bátrak! Meg persze én, a lovag.

A Harch téren álltam. Sehol senki. Időre jöttem, mi a franc? Pedig harci láma háton jöttem, erre mi fogad? A jó büdös semmi! Ezek elvitték anyucit, most biztos csinálja nekik a lekvárt! Jaj, ne! Ő csak nekem, a pici fiának készítheti! Ez túl intim!

– Hol vagytok, gyáva tigrisek? – kiáltottam ki az éjszakába.

– Rossz időpont, köcsög! – érkezett a felelet.

– Akkor mit kerestek itt?

Az üvöltésem messzire elhallatszott, mire hirtelen kivilágítottak egy helyet, ahol megláttam három nagyon gonosz bácsit, akik édesanyám mellett álltak, aki elég kielégült arccal vizslatott. És ették... a lekvárját. Hogy dögölnének meg!

– Adjátok vissza a lekvárt és az anyámat!

– Nem adjuk! – nevettek, mire felemeltem a kartonpapír kardom, és felkészültem rá, hogy eldobjam.

– Basszátok meg!

– Rendben! – egyeztek bele.

Erre irdatlan módon erőszakolni kezdték az anyám meg a lekvárt, míg én a térdemre zuhantam. A fejtetvek ömlöttek a szememből, a lábujjam összeszorult elkeseredettségemben. A hajam eldobta a kardom, míg a szempilláim izgatottan sugdolóztak egymással.

– Ne! – üvöltöttem két percen keresztül, mire a végére totálisan kifulladtam, és elájultam.

A kidőlésem előtt egy gondolatom maradt: megették a lekvárt. Elvették tőlem, majd fehér adalékanyagokkal rontották el!

~○~

Kábán ébredtem egy gyanús helyen. Amint körülnéztem, megállapítottam, annyira nem is gyanús, csak egy disznóol. Az istenek kemény orrnyergére, bedobtak a disznók közé! Erre immár kecskéket sírtam, annyira elszontyolodtam, amik nyugodtan bégettek.

Minden másodperccel közelebb kerültem a teherbeeséshez, ahogyan a klimaxhoz is. Ekkor rájöttem, férfi vagyok.

Megkönnyebbülésemben majdnem összerottyantottam magam, de szerencsére ez sem történt meg, ahogy a havi bajom, azaz a számlák fizetése sem jött elő problémaként. Ezután már csak a szegény, traumatizált lekvár maradt, amit szívem szerint addig simogattam volna, míg jobban nem érezte magát.

Viszont... megzabálták a disznók! A keksz, amit pedig a találkára vittem, sehol! Ettől ismét sírtam, de most már borjakat. Ez egyre rosszabb! Ezért inkább megfogtam magam, majd úgy döntöttem, kisétálok a világból, és a szélén lezuhanok. Na, basszus, zárva van az ajtó!

Erre hirtelen lihegve keltem az ágyikómban, és magam mellé néztem. Csak egy álom volt. Ahogy magam mellé pillantottam, ott feküdt a málnalekvár, aki a szép, hatalmas szemével pislogott felém.

A mellkasát a kezemre tette, mert őrült, majd végigsimított rajtam. Rámosolyogtam, a szívem feldobogott a sok zsíros ételtől, amit enni szoktam.

– Jó reggelt, Mállnah! – köszöntem neki udvariasan.

– Neked is, Állath Shiro Hujje Lovvagg! Jól aludtál, bébi?

– Rémálmom volt.

– Jaj, ne sírj ennyire, megtelik a ház állatokkal! – szólt rám finoman, majd megpuszilta az arcom. Azon ragacsos, édes folt maradt. Egy pirítossal töröltem le a csókját, majd némi mogyoróvaj társaságában elnyammogtam rajta.

– Ó, Perversz Málnahh!

– Akarsz hancúrozni?

– Akarok! – válaszoltam, mire rendkívül erotikusan az érzékeny sarkamra gurult.