Egy dologra tudtam már csak gondolni: a halálra, a bennem élő, kínzó félelemre. Ha őszinte akarok lenni, vártam a halált, minden nap ott kísértett, a küszöbön várt rám, én pedig ignoráltam. Azonban nem tehetem meg ezt örökké, előbb vagy utóbb figyelnem kell rá.

Úgy döntöttem, én leszek az ő ura, nem a kaszás az enyém. Féltem tőle, mégis az lett a célom, ne ő irányítson többé, ehelyett saját magam döntöttem a sorsomról. Kiálltam az udvaromra, aztán megkerestem a csuklyást a szememmel.

Amint megláttam, odamentem hozzá, és átöleltem, majd csókot leheltem az arcára. A kihűlt teste az enyémhez nyomódott, ahogy összeforrtunk. Régi, ismerős érzés, viszont ez most végleges.

Idáig minden, amit tettem vele, mindössze gyermeki játék volt, felváltva környékeztük meg egymást. Azonban immár én vagyok a sorsom felett uralkodó, nem ő. Ezért döntöttem.

Addig ragaszkodtam hozzá, míg lassan el nem rántott magával a túlvilágra, de csókoltam, amíg csak lehetett, míg emlékeztem az adrenalin rémisztő szagára, hiszen azt úgy szerettem. Vártam, elmúljon az érzés, a bennem élő vágy iránta.

Lassan kiteljesedett a szívemben, hosszú, gyötrelmes évek alatt, amik szórakozássá váltak. Igen, határozottan jól esett szerelembe esni vele. Minden percben az ő ajkát akartam, a testét, a lelkét, az illatát, mindenét.

Azt hinné a többség, az élet vége büdös, rohadó, érzéketlen. Hogy nincs benne több, mindössze a fájdalom, a kín, az elmúlás. Felülkerekedtem rajta, megkedveltem, a magamévá tettem, halál pedig elfogadott.

Maga mellé állított, a társa lettem, nem a szolgálója. Ezáltal erősebb vagyok náluk, hisz oly módon közelítettem meg, ahogyan a legbátrabbak sem teszik. Belekapaszkodtam, mikor a leggyengébbnek éreztem magam.

Így én az övé vagyok, ő meg az enyém, örök körforgásban leszünk, én a kaszással a veszélyek, a mindenség felett. Halált kerestem, halálra leltem, a halál második ura lettem.