Csak ott ültem, és gondolkodtam. Azon rágódtam, miért nem bukkan fel a fejemben egy újabb csodás ötlet, hogy vajon mi inspirálna, létezik-e még inspiráció a világon. Körülnéztem a szobámban, a legokosabb helyeken, sőt, saját ötleteket is megpróbáltam kiötleni, mégsem sikerült.

Talán az unalom majd felidézi bennem a valódi örömöt, az igazi kreativitást. Talán nem kéne ezt erőltetni, nem igaz? Lehet maguktól is jönnek hozzám, majd kéretik magukat, írjam meg ezt meg azt? De jók azok egyáltalán?

Az ilyen gondolatok miatt teszem azt, mint most: ülök, gondolkodom. Azon, hogy az az egy fejezet ért-e eleget, vagy az elmúlt pár napban megszokott kettőt csak az eltökéltség hozta-e. Talán igen.

Úgy kétségbe estem, hogy előrántottam az ötletelőm, hátha lesz még lehetőségem azt fellapozva megtalálni valamit az én hercegemhez és bolondos ágyasához, ami képes visszalökni az útra.

Gyanítom, sosem volt valódi kitérés róla, mindez a fejemben él, bizonytalanságnak nevezik. Talán jobb lenne nagy levegőt vennem, és ellazulnom, hogy utána olvashassak, vagy ismét belevethessem magam az írás legmélyebb bugyraiba.

Kétségek, kétségek hátán halmozódnak fel bennem, és csak magamtól kérdezem, mit akarok, mit szeretnék. Ötleteket, inspirációt, kreativitást. De kreatív vagyok. Vannak ötleteim.

Ráadásul ma jegyeztem le néhányat, hiszen én vagyok az, aki úgy gondolja, lesznek, amennyiben szükséges. Nagy levegőt veszek, megnyugszom. Vannak, és mindig lesznek is ötleteim. Nyugalom!

Összeszedtem magam, majd lassacskán ráeszméltem, igazat beszélek. Talán a történet vége kísért ennyire félelmetesen, esetleg szükségem van némi elszakadásra a szokásostól.

Nem, a szokásost azt szeretem. Inkább talán egy rövidke írás kell, ami feléleszti bennem a vágyat a befejezésre. Be kell fejezzem, hiszen elkezdtem. Magamért tettem minden percben. Félek, talán fájna az elvesztése.

Fájna? Igen. Akkor ülök, meg gondolkodom tovább. Nem, megpróbálom, még sikerülhet, van idő rá, talán erő is. Leülök megírom, foglalkozom az én hercegemmel.