A lelkem mélyén ugyanolyan törékeny vagyok, mint bárki más, gyenge, ez nem vitás. Tele hibával, tökéletlenséggel, bárcsak vége lenne végre. Egy újabb barátságot csesztem el? Inkább fognám be a pofám, hogy ne nyissam nagyra azt a lepcses szám. Dühös voltam, bús és borús, de gondolkoznom kellett volna.

Elrontottam, megsértettem, megbántottam, mert túl hülye és bolond vagyok. Olyan hiba, amit elkerülhettem volna, mégis a szavak belőlem úgy folytak, mint dézsából a víz. Azt hittem, beszélnem kell, elmondanom másnak, mert fájt a szívem, reméltem, könnyíthetek a súlyán. Mégsem sikerült, az ész elkerült, ehelyett butaságot csináltam, óriási butaságot.

Bárcsak visszavonhatnám, bárcsak meg sem történt volna! Szemét vagyok, utálom magam, miért lettem ilyen? Csak szeretetre vágytam, más figyelmére, mégis a fejéhez vágtam mindenféle sérelmem. Helyre már nem hozhatom, talán a szó szájra kel, majd árt neki, én pedig remélem, ez nem történik meg.

Kedves, Te, csak az után sóvárogtam, hogy jobb legyen, sajnálom! És tudom, ettől nem lesz megbocsáthatóbb, sem feledhetőbb a blődség, amit elkövettem. Most emésztem magam, és kiírom minden szavam, hátha megbocsájtasz. Ha nem teszed, úgyis jó, nem vagyok kapcsolatba való, jobb lenne neked nélkülem.

Kapaszkodok beléd, akárcsak a bogáncs a ruhába, hordozol magaddal, mint egy terhet, parazitát, miért hagytad, hogy felmásszak rád? Most szívom a véred, pedig te nem ezt érdemled. Kedves vagy, jó és menő, én pedig példának is elrettentő. Megint a rímekkel próbálkozom, láthatod, rendesen meg is utálhatod.

Sajnálom, hogy ezt tettem veled, tudom, ezek üres betűk, szavak, mondatok, nevek. Értéktelen hasonlatok, metaforák, de mással nem írhatom ki, hogy szükségem van rád. De még nem is viccelek, talán néha azt hiszed, fontos vagy nekem. Amikor látom azt a szót, „szia", repül a szívem, mint egy üveg pia.

Ha tényleg van egy a kezedben, hozzám vághatnád, hogy ne legyek a közeledben. Megérdemelném az összes szúrást, vágást, mégis tűrném, mert joggal tennéd. Amennyiben kést állítanál a mellkasomba, talán szó nélkül állnék tovább, majd lassacskán kidőlnék. Megcsavarhatnád bennem, hiszen, mint mondtam, megérdemlem.

Nincs bocsánat ezt tudom, de itt lebeg ez a sok kérdés és érzés a tudatomon. Ha elmondhatnám neked mindet, akkor sem lenne jobb az élet. Én csesztem el, én rontom el, nem is kérdés, árulás, bántás, kísértés, mind én vagyok. Gyenge, sokszor szívtelen, kritikus, szemét, aki nem mindig látja a saját képét.

Néha azt kívánom, hogy ütnél agyon, amiért olyan szamárságokat csinálok. Máskor pedig zakatolva gondolkodom, hátha segíthetnék rajtad. Most elárultam a bizalmad, talán akaratlanul megaláztalak, de remélem, érzed, tanultam, hogy nem akarok újra ugyanabba a hibába esni. Syngnómi. Lypámai gia óla. (Sajnálom. Mindent sajnálok.)