Szavak: Silinus, kék, zenél, Trovina, Elagnis

Trovina, a zene városa. Itt mindenhol csak a szép nótát lehet hallani, ami a várfalakon túlról jön. Az emberek szeretik a hangszereket, sokan az utcán zenélnek. Mások eléneklik a kedvenc dalaikat, ezzel szórakoztatják a népet. A békés életük ezzel tették még boldogabbá.

Én is szeretem a zenét, ugyanúgy, mint mások, és én szintén játszom hangszeren. Az, hogy mi különböztet meg tőlük? Engem utálnak, megvetnek, elkerülnek. Míg ők meggazdagszanak egy dalból, akár ugyanabból, én nem. És hogy miért utálnak, már nem tudom.

Talán az őszinteségem okozza, amellyel viszonyulok feléjük. De miért utálják, ha segíteni akarok? Mikor éppen a közösségért teszek vagy azt, amikor véleményt nyilvánítok? Más miért teheti meg, én miért nem?

Nem zenélhetek a lanton úgy, mint a leghíresebbek, mert én más vagyok. Ezt mind tudják, és ezért elítélnek. S ha megteszem, amit ők is, lent maradok. Miért? Mert utálnak, mivel én, Silinus utálni való vagyok.

Mindaddig Elagnis teljes nyugalommal játszhat bármilyen dallamot, az emberek csillogó tekintettel hallgatják. Kék ruhájában tündököl, és meghallgatják. Engem ki hallgat meg? Csupán egy ember, talán kettő?

Szerettem a zenét, de már megbántam, hogy elkezdtem. Szerettem az életet, de már utálom, hogy létezem. Netán, ha új helyre költöznék, tiszta lappal kezdenék, akkor megszabadulhatnék a fájdalomtól. Vagy oda is követne, örökké keregetne, majd végezne velem.

Mert fáj, nagyon fáj, összezúz, apró darabokra szed. Mások nélkül nem vagyok egész, csak egy csonka rész, amit elvetnek, utálnak, gyűlölnek. Csupán egy ember a sok közül, aki gödörbe zuhant, és ott is ragadt. Kimászom innen valaha? Lehetek-e szabad, boldog és elégedett? Vagy nekem mást sorsot szánt az élet?

Lehet örök kínban kell élnem, egy hiányos személyként, aki nem lehet önmaga meg boldog egyszerre. Választanom kell, de az a kérdés, túlélném-e, ha elveszteném azt, ami engem azzá tesz, aki vagyok: Silinusszá. Nem hiszem, ezért inkább folytatom, mit elkezdtem, habár a legjobb megoldás lenne kútba ugrani, némán meghalni, hogy kijussak ebből a kegyetlen világból.

Míg mások felemelkednek, addig én elsüllyednék, de boldog lennék! És mégis itt vagyok, élek, pedig döntehetnék másképp, feladhatnám, ezt a hobbit elhagyhatnám, azonban nem visz rá a lélek. Ehhez értek, nincs más, amiért így lelkesednék, majd ekkorát csalódnék. Boldog leszek, egyáltalán az lehetek? Vagy örökké én maradok az a csonka rész, a kiegészítetlen egész?

Talán igen, talán nem, mindegy, most már végeztem.