Szavak: Dolerin, pipacspiros, Paliora, Kallas, jádezöld

Minden ember életében létezik az a személy, akinek a látványára szívverése felgyorsul, tekintete eltéved. Dolerin létének értelme a pipacspiros arcú Paliora volt. Aki jádekőhöz hasonlatosan zöld öltözékbe bujtatott testével jutalmazta, bármikor is összetalálkozott vele.

Kallasban az embereket komoly szabályok kötötték ahhoz, hogy ki kicsodával találkozhat a határon kívül. Ellenséget megtűrni bűn volt, átlépni a határvonalat, szintén. Mégis nem köttethetett volna meg ez a csodálatos ismeretség, ha Dolerin és Paliora nem járnak tilosban egy és ugyanazon napon.

A férfi még fel tudta idézni a pillanatot, mikor a vadat követve átrohant a határkövön. Abban a pillanatban ez a legkevésbé sem foglalkoztatta, olyannyira belemerült tevékenységébe, azonban hamar nagy meglepetés érte őt. Feltekintett, és meglátta az előtte álló, tiltott növényeket szedő Paliorát.

Mikor a nő felemelte kék szemét, az összetalálkozott Dolerinével. A vadász úgy érezte, egyből szerelembe esett a vörös hajba, telt ajkába, fehér, szeplőkkel borított bőrébe. De ez még nem volt minden, hiszen ekkor még az első szavak sem hangzottak el, és a legészrevehetőbb hanghatás is a lány apró sikkantása lehetett.

– Te nem tartózkodhatsz itt!

– Te pedig nem szedheted azt a növényt! – válaszolta a férfi miközben tekintete a korábban üldözött állatot kereste. – Meg kéne, hogy öljelek, amiért összetalálkoztunk.

– Igaz, azonban az a kérdés, meg is tennéd-e.

– Nem tenném, te igen?

– Olyannak tűnök, aki fegyvert hord magával? – kérdezte a nő, közben tovább szedte a leveleket. Mégis többször is Dolerinen felejtette pillantását. – Ha meg akarsz ölni, minden akadály nélkül megtehetnéd. Valójában ezt anélkül is. Minek köszönhetem azt, hogy életben hagysz?

– Átjöttem a határon, továbbá gyönyörű vagy, nem szeretném, hogy kárba vesszen a szépséged – válaszolta a férfi, majd kezével végigsimított sötétbarna szakállán. – Szerintem mindkettőnk érdeke, hogy bármi is történt itt, ne derüljön ki.

– Így van, semmi szín alatt ne tudja meg ezt más.

Ez volt az a nap, amikor ők ketten beszélgetni kezdtek, de kapcsolatuk manapság már ennél sokkal messzebb tartott. A kezdetben ártatlan beszélgetések más témát vettek, érdeklődők lettek, mindkettőjüket érdekelte a másik. Olyanok ők egymásnak, mint két darab, amik tökéletesen kiegészítik egymást.

Azóta, bármilyen alkalomból is szegtek törvényt, nem távoztak legalább egy csók nélkül. Ennél viszont sokkal több történt köztük, s szenvedélyüknek ára volt. Olyan, mely sokakat boldoggá tenne, azonban ez Kallasban gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult.

Paliora teherbe esett, tőle, Dolerintől. Ezáltal kiszámíthatatlanná vált a jövőjük, hiába szerették egymást. Ha nem menekülnek, esélyük sem lesz a kegyetlen világ ellen. Talán a lápos, mocsaras vidékeken találhatnak menedéket, de vajon megérte az, hogy az életüket kockáztassák? Hiszen idáig is ezt tették, mégis most sokkal többről volt szó.

Ez veszélyesebb küldetésnek ígérkezett, mint bármi más az életükben. A vizeket szörnyetegek lakták, melyek előbukkanása temérdek következménnyel járhatott. Némelyikük arra specializálódott, hogy a mélységbe csalja az embert, akár a halakat is. Más lesből támad az áldozataira, míg vannak élőlények, amik számára teljesen érdektelen az ember.

Így egy nap Dolerin és Paliora megbeszélték, hogy végleg elszöknek, akármi is fog történni, Összepakolták a szükséges holmikat, s a határnál találkoztak.

– Túl fogjuk élni az utat? – kérdezte a nő cseppnyi bizonytalansággal a hangjában.

– Nagyon remélem, hogy igen. Ha nem sikerül, tudd, hogy szeretlek, és nálad jobbat sosem kaphattam volna. Arra vágyom, hogy a gyermekünk a sajátunkként, békében, boldogan nőjön fel.

– Nekem is ez minden vágyam – csókolta meg Paliora párját –, induljunk!