Szavak: Deinis, ezüst, Vilicia, homokszín, Jellar

Viliciát úgy ismerték, mint a Rivali birodalom legszebb városát. Síkságon feküdt, s belőle öt irányba utak ágaztak el. Ez volt egyben a főváros is, ahol a három folyó összefutott. Itt leltek békére az öt település lakói is, akik, habár ellenségesen viselkedtek egymással, mind támogatták a semleges Viliciát, ami otthonául szolgált mindenki számára, legyen az háború vagy üldöztetés menekülő személy.

Deinis lábát kapkodva futott, miközben mögötte sikolyok és robbanások hangoztak. Tudta, ezt a csatát elvesztették, ezért egyre igyekezett az ezüst város felé. Remélte, ott otthonra lel, már amennyiben sikeresen elmenekül. Amint meglátott egy lovat, felmászott az ijedt állat hátára, majd útjára indította.

A kecses teremtés nyerítve vágtatott végig a porfelhőkön, hogy a megfelelő irányba vigye Deinist. A fekete hajú nő erősen kapaszkodott, nehogy lezuhanjon, s szemét behunyva reménykedett benne, hogy minél hamarabb eljut a béke városába. Az egyik úton indult fel, ami Vilicia felé vezetett, és meg sem állt.

Jégkék szeméből könnyek potyogtak, amik homályossá tették a körülötte lévő világot. Nem tudott mást tenni, csak haladni egyenesen előre, az ezüst városba. Út közben az eső is eleredt, ami veszélyesen lehűtötte a fátyolos ruhába öltözött nőt. Egyetlen vágya volt eljutni Viliciáig.

Észre sem vette, hogyan érte el a város határát, de már bőven éjszaka lehetett, mikor lova felnyerített, s Deinis a fejét felemelve vette észre: megérkezett. Lemászott az állatról, viszont elgyengült végtagjai mást akartak. Emiatt a földre zuhant, és két katona segítette talpra.

– Minden rendben, hölgyem?

– Sedora... – nyögte ki a lány. – romokban van. – Amint kiejtette ezeket a szavakat, azonnal elájult.

Órákkal később szemét nyitogatta. Miután megszokta az erős fényt, világoskék írisze körbejárt a szobában. Egy ágyban feküdt, de nem is akármilyenben. Elegáns volt és óriási, mondhatni királyi méretű és ez nem is állhatott volna közelebb a valósághoz.

A sarokban egy alak ült, mikor meglátta, tekintetét rögtön ráemelte. A férfi homokszín haja megmozdult, s mögüle előbukkant igéző pillantása. Szeme kékeszöldes volt, és őt méregette. Deinis tüdejében rekedt a levegő, mikor rájött, kit látott maga előtt.

A fiatal Jellar volt, Nomdon király fia, vagyis a Rivali uradalom hercege. Tudta, már Viliciában van, nem Sedorában. A nyugalom és az izgalom érzése egyszerre vágtatott át rajta.

– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte udvariasan a herceg, tekintete még mindig rajta függött.

– I-igen, köszönöm, felség.

– Kérem, tekintsünk el ettől! Mi a neve, ha szabad kérdeznem?

– Deinis Sinal.

– Szóval, Deinis, üdvözöljük az ezüst városban!

A fiatal nő arcán mosoly jelent meg, mikor rájött, új élet vette számára kezdetét.