Kúsztam. Vérzett az oldalam, az ellenséges csapatok győztek, mindenki menekült. A társaim többsége már rég elhagyta a csatateret. Egyedül maradtam. A távolból érkező sikolyok többsége azóta elhalt, immár csak az általunk védelmezett faluban elkapott nők visítottak, akiket feltehetőleg éppen magukévá tettek a katonák. Csak a húgom ne legyen köztük.

A ruhámból csöpögött a vörösség, kezem a mély vágásra szorítottam. A bokrok tövében, a magas fűben másztam előre. Orrom az édes virágokkal keveredett füst és vér szaga töltötte meg. Alig éreztem a végtagjaim, mégis kitartó maradtam. Nem fogom túlélni.

Kinyújtottam a kezem, az egyik gyomnövénybe kapaszkodtam az utolsó erőfeszítésemmel. A hátamra gurultam. Homályos látással néztem az eget. Olyan szép, rikitó kék, mint mindig. A felhők is épp olyan nyugodtan úsznak tova, mint bármelyik másik napon.

Egyre inkább összefolyt előttem a világ, a hangok kivehetetlen masszává fonódtak, minden zavarosnak tűnt. Lassan behunytam a szemem, kezdtem ellazulni. Beletörődtem a sorsomba. Csak a húgomnak legyen jó.

Azonban hamarosan újra felpillantottam, mikor is valami igen kellemetlenül piszkálni kezdte az oldalam. A látásom egy idő után kitisztult, úgy tekintettem fel a jobbomon álló nőre. Éppen lándzsájával böködött, ellenőrizve, élek-e még.

– Még lélegzel, ember? – hallottam meg nyugodt hangját. Aprót bólintottam. – Remek!

Ez egy istennő. Vagyis nem, de ez jutott róla az eszembe. Hullámos, vörös haja a vállára omlott, aranybarna szeme és szeplőkkel borított arca ártatlan hatást keltett. Akárcsak egy szent. A bőre pedig hófehér, kivéve a pírt az arccsontja körül, ami tovább fokozta ezt az érzetet.

Fehér, egyszerű ruhát hordott, amit aranyszínű szalaggal kötöttek át a derekánál. Kezében hasonló árnyalatokkal megalkotott dárda nyugodott, azt azóta is felháborodva méregettem. Némi életet lehelt belém ez a teremtés.

Felsője V alakban futott le a mellkasáig, ahol láttatni engedett egy keveset a dekoltázsából. Felette drágának tűnő, szintén arany nyaklánc függött, az indához hasonlóan ágazott el.

– Figyelsz egyáltalán?

– Te-tessék? – köhögtem, mire finoman megrúgott.

– Azt kérdeztem, figyelsz-e.

– Haldoklom – válaszoltam egyszerűen, ugyanis a halál kezdett újra magához húzni, a látásom ismét sötétedett.

– Ahhoz képest elég sokat beszélsz... Szerintem mindössze próbálsz dramatikus lenni. Ti emberek már csak erről vagytok híresek.

A szavaival ellentétben, leguggolt hozzám, majd a sérülésem felé tette a kezét. A mély seb összehúzódott, begyógyult, ez a lány tényleg istennő. Csodálva néztem a szép arcát, majd a feje búbjától a talpáig, végigmértem. Csodaszép.

El sem tudtam képzelni, honnan került ez a teremtés, de mégis túl könnyen elcsavarta a fejem. Először elmosolyodott, mikor megláthatta a meglepetést az arcom, majd utána felkacagott.

– Megmondtam! Dramatikusak vagytok!

– Ezen mi olyan vicces? Kikérem magamnak, éppen haldokoltam! Egyébként pedig az is lehet, hogy még mindig ott fekszem, és már a halál kapujában állok, míg te hallucináció vagy! – vádoltam meg valótlanság gyanújával.

– Nem igaz, én létezem!

– Nem tudhatom.

– De igen!

– Mégis hogyan?

– Mindjárt felpofozlak, akkor majd rájössz! – dobbantott egyet a lábával, aztán ledobta a lándzsáját, és felemelte a kezét.

– Gyerünk!

– Hogy mi?

– Azt mondtam, gyerünk, pofozz fel! Érdekel, valós vagy-e!

– Az vagyok... de jó... ha ezt akarod... megteszem.

A vörös hajú nő odaállt felém, miközben én hitetlenkedve, fejcsóválva felültem. Megemelte a kezét, majd akkora taslit rótt ki nekem, amibe belenyögtem. Nagyon erős nő, az biztos.

– Most már hiszel nekem?

– Muszáj leszek, ettől majdnem elájultam – fogtam a fejem, és inkább újra kiterültem a fűbe.

– Én mondtam, nem vagyok látomás.

– Hinnem kellett volna neked. Amúgy, miféle lény vagy?

– Valkűr.

– Sosem láttam még egyet sem, az hogy lehet? – érdeklődtem.

– Ha nem a mellem bámulnád, már észrevehetted volna a kis pluszt. A szárnyakat.

– Ó, basszus, már látom! Végig ott voltak azok a fejednél?

– Igen, balga ember!

Jobban megfigyeltem őt, a haja két oldalán apró szárnykezdemény bújt meg, addig a hátán óriási, méteres méretűek. Húha, ezt miért nem vettem észre? Ténylegesen elmerengtem ezen a nőn. Igazi istennő.

– Gyönyörűek – dünnyögtem elvarázsoltan.

– Melyik része: mell vagy szárny?

– Hogy őszinte legyek, mind a kettő eléggé elképesztő.

– Hihetetlen a vágyódásotok! Na, jó, elég a fetrengésből, gyere! – tarotta elém a kezét, mire rögtön elfogadtam, gondolva, nem fog sokat segíteni. Egy könnyed mozdulattal talpra rántott. – Meg kell mentenünk a falvatokat.

– Megmenteni? Segítenél?

– Igen, ez a feladatom! Fenntartom a békét, miközben háborúzok.

– Nem ellentmondásos, amit mondasz?

– De, persze, hogy az. Mi nem ellentmondásos vagy kétszínű az életben, katona?

– A mellek, egy istennő melle mindig őszinte – válaszoltam minden további gondolat nélkül.