Írásgyakorlataim című könyvemből áthozott írás, amiből tervezek majd könyvet írni, mivel a témája eléggé inspirált.

Az angyalok szeme aranyban fürdik. Erre akkor jöttem rá, mikor életemben először találkoztam eggyel. Békésen sétáltam az otthonom utcáin, amikor észrevettem azt a különleges virágot, ami pont úgy fénylett, mint a király gárdistáinak páncélja. Gyönyörű volt, leszedtem, eltettem a zsebembe, gondolva, az asztalomra szép dísz lesz.

Egész este, az ágyban fekve is a szépségében gyönyörködtem, miközben szegényes ágyamon feküdtem. A plafont néztem, miközben megettem az utolsó darab kenyerem, ami maradt, majd lefekvéshez készülődtem. Muszáj aludnom, holnap magához a skeveri herceghez, Meliashoz kell mennem, míg utána Lady Mariam danzegi házát kell meglátogatnom, hogy egyáltalán legyen elég pénzem az adót fizetni.

Másnap reggel minden rendben indult, megmosakodtam, a legszebb, habár a főméltóságokhoz képest még így is elnyűtt ruhám vettem fel, amit csak találtam, majd elindultam Skever városának a központjában elhelyezkedő kastélyhoz, ami sétálva innen legalább egy órára volt, azonban nem tudnám fizetni az útiköltségeket sem.

Amikor megláttam a fényűző, fehér épületet, amiben a királyi család éli mindennapjait, bizonytalanul odasétáltam az ajtónál álló őrökhöz, akik furcsán néztek rám. Egyből elállták az utam, lándzsáikkal nem engedtek át maguk között, miközben a bal oldalamon lévő előrántotta az oldalán függő, csontból faragott tőrt, és felém tartotta.

– Melias herceghez jöttem... szolgálatot teljesíteni – fejeztem be szégyenlősen a mondatot. Mindig is zavart a munkám, azonban sajnos sehogy sem tudtam kiszakadni ebből a közegből, hiszen édesanyám meghalt, mikor gyermekkoromban hamuvá égett a házunk, karjában a húgom tartotta, mikor elragadta őt odabent a halál. Akkor változott meg apám...

A jós tudta, kishúgom lesz, azonban ezt a szörnyűséget mégsem látta előre. Apa várta őt, mintha én sosem számítottam volna neki. Amint elvesztette a számára lényegeseket, megőrült. Sokszor vert, azt a fájdalmat pedig a szívem nem bírta ki. Inkább menekültem, mikor csak tudtam, míg ő ivott, és kurvákkal hempergett.

Aztán egy nap romlani a kezdett az állapota, velem az addiginál is kevesebbet foglalkozott. A lelkem darabkái összevissza hevertek, nem találtam vissza a belső teljességhez. Csak én voltam a széthullott valósággal, a rettentő, sötét élettel, ami körbevett: egy fiú s a haldokló apja. Egy apa, akinek végig kellett néznem a kivégzését, mivel merényletet követett el a király fia ellen, ez a fiú pedig éppen az akkoriban tizenhat éves – akárcsak én – Melias volt.

Azt üvöltötte, a családunkért teszi, a feleségéért, a meg nem született lányáért, az egyetlen fiáért, aki még mindig a rendszer miatt szenved. Sírtam érte. Minden könnycseppel megtiszteltem, az összeset a családomnak ítéltem, főleg, mikor láttam, ahogy azt tátogja nekem, büszke rám, majd a szeméből örökre kihunyt az egykori fény, az enyémmel ugyanez történt. Már nem úgy nézek a világra, mint régen.

– Tehát te volnál az a kis ringyó, akit Tinnus Beralinnak hívnak?

– I-igen – válaszoltam remegve, féltem az őrök veszélyes tekintetétől, sosem jártam még itt korábban, a trónörökös amolyan hálát várt el, amiért engem nem öltek meg, mikor apám kivégzése volt.

– Gyerünk befelé, ott majd megmutatják az utat a fürdőbe!

– Uram, én otthon lefürödtem.

– Mégis tiszta kosz vagy – jelentette ki, mire végigtekintettem magamon, de az öltözékem tökéletesen tisztának tűnt a hajammal együtt. Fájtak a szavai, egyenesen a mellkasomban összpontosultak szúró fájdalomként.

Ahogy bementem, szintén elmondtam, ki vagyok, miért jöttem, mire hamarosan felvezettek Melias herceg hálószobájába, aki éppen akkor nyitott ajtót, mikor megérkeztem oda. Hamarosan szemtől szemben is végigmérhettem őt, az egykori megtámadott kisfiút. Mélyen a zöld szemébe néztem, amiben ellenséges fény csillogott, s szalmaszőke haja tompította az erejét azzal, hogy az arcába lógott. Egy fél fejjel magasodott fölém, tehát nem nőtt kolosszussá, mégis megijesztett az utálat, ami a tekintetéből áradt.

– Tinnus Beralin? Milyen őrült kérdés is ez, tiszta olyan, mint a gyerekgyilkos apja! – szólalt meg gúnyos hangnemben, majd nevetett, mire dühös pillantást váltottam vele. – Ma megmutathatod, mennyire sajnálod a múltban történteket.

– Így lesz. – Ezeket a szavakat szűrtem a fogaim között, miközben legszívesebben azt mondtam volna neki, ő pedig megmutathatná, milyen nem vér alapján ítélkezni.

– Gyerünk a szobába, de előtte még... Vizsgálják meg, nincs-e nála fegyver!

Erre csak kitártam a karom, hagytam, hogy csalódva elvonuljanak, majd végre teljesíthessem a feladatom. Legalább busásan megfizetnek majd érte. A díszes szobába lépve, megtorpantam a közepén, miután a herceg beterelgetett maga előtt.

Bezárta az ajtót, majd egy percet sem várva, megfogott engem, s az ágyra dobott. A kényelmes selyemtakarón tehetetlenül terültem szét, Melias kegyetlenül szaggatni kezdte a ruháim. Ösztönösen próbáltam megállítani benne, hisz alig tudtam ezt megfizetni, mégis tönkretette, a gombokat leszaggatta, az aranyszínű anyagot szétnyújtotta.

– Kérem, ne!

– Hogy mit mondtál, te kis mocsok?

– Nincs pénzem újra! – motyogtam, miközben a könnyeim meg folyni kezdtek.

– Kit érdekel, mit akarsz? Először nem akartam fájdalmat okozni neked, viszont most már mindegy...

Mosolyogva vette elő a férfiasságát, majd nyomta a számba, mire fulladozva elhátráltam, egyenesen a földre estem a fekvőhelyről. Az ajtóhoz siettem, azonban az zárva várt rám. Visítottam, mikor a szőke herceg elhúzott onnan, hozzám képest erősnek bizonyult, semmit sem tehettem ellene.

Lenyomott, lehúzta a nadrágom, miközben kapálózva próbáltam védeni magam. Sebesen a fenekembe tette a farkát, amit gyorsan kezdett mozgatni bennem. A kín áthatotta minden porcikám, bal keze a hajam húzta, míg én nekifeszülve mindenének, igyekeztem eltolni magamtól.

– Maradj lent, különben megfojtalak, és a holttesteddel fogom ezt csinálni! – dörrent a herceg, mire a meztelen hátamra nyomta a jobbját, úgy térdelt felettem.

Torkom szakadtából üvöltöttem, mikor fény villant a szobában, s Melias herceg egyik pillanatról a másikra eltűnt rólam. Félve pillantottam hátra, ahol csattanást hallottam. Először a trónörököst vettem észre, aki a fal mellett feküdt, s azon feje véres foltot hagyott, mikor valami nagy erejű ütéstől elérte azt.

A tekintetem egy aranyszínű szempárral pompázott, ami erős férfi testben végződött, a legfurcsább pedig a hátából kinövő, kettő, óriási, hófehér szárny volt, amik aprókat rezdültek. Amint végignéztem a világos bőrű, mosolygós arcú teremtésen, realizáltam, hogy angyal.

Vagyis valószínűleg az őrangyalok egyike, akiknek jelenéséről sokan beszélnek. Azt mondják, ők a legtisztább lényeket támogatják, azonban én valahogy sosem éreztem annak magam.

A felbukkanása teljes sokkban hagyott, azonban valahogyan megnyugtatott a magabiztosan felfelé kunkorodó ajka, a kacérkodó tekintete, miközben a helyzet minden csak jónak nem mondható.

– Me-meghalt?

– Nem tudom, megnézem – válaszolta mély hangon, majd a nyakához tette két ujját. – Él még.

– Akkor jó.

– Miért is?

– Engem így is felkötnek ezért! – siránkoztam, de legbelül valahogyan vonzott a halál gondolata. – Hogy őszinte legyek, nem szeretném holtan látni, bármit tett velem, megérdemeltem.

– Tudod, kiknek van őrangyala?

– Tudom, igen.

– Ezért jöttem, a sors melléd rendelt a kezdetektől fogva, éreztem, hogy most jött el az időm. Ha szükséged lesz rám, bármikor megidézhetsz.

– Felség, minden rendben? – érkezett egy katona hangja az ajtó túloldaláról, mire pedig nem kapott választ, léptek zaja szűrődött át hozzánk.

– Nyisd ki az ablakot!

Az arany szemű angyal egy mozdulattal elforgatta a kulcsot a zárban, majd hagyta, hogy a férfi bemasírozzon a szobába, miközben odalépkedett mellém az immár nyitott ablakhoz. A belépő harcos meglepett tekintetett vágott, mikor meglátta a kiterült Melias herceget, majd elővette fegyverét.

– Kapaszkodj erősen! – mondta az angyal, mire magához ölelt, felemelt, s hagyott a nyakába kapaszkodni.

Nemsokára sejteni kezdtem, mit tervez: repülni. Még erősebben csimpaszkodtam, míg ő a párkányra lépett, majd a következő pillanatban már a levegőbe ugrott. Zuhantunk egy kicsit, ezután pedig már finoman siklottunk a szél szárnyán, az élmény egészen szabadnak bizonyult. Ekkor jöttem rá, Skever milyen szép város felülről, a körkörös szerkezete pedig sok emlékemre magyarázatot adott.

– Miért mentettél meg?

– Mert az őrangyalod vagyok. Egymáshoz rendeltek minket – mondta, miközben körözött egyet a kastély egyik tornya körül, mivel valószínűleg rájött, mennyire tetszett a táj.

– Ez pontosan mit jelent?

– A társad vagyok. Kötelességem megtenni, bármit is mondasz, kivéve, ha elengedsz. Az égben köttetett kapcsolat ez, ami a halálodig fog tartani, akkor pedig veled együtt elpusztulok, mivel veled megyek a túlvilágra, akármit teszel, míg élsz.

– Köszönöm.

– Micsodát?

– Hogy megmentettél – jelentettem ki.

Mocorogtam az erős karjában, ugyanis kicsit kellemetlenül érintett vele szemben a meztelenségem, ő mégsem zavartatta magát. Pedig ideje lesz megszoknom, hisz ő az őrangyalom, a megmentőm, a társam. Mi más lesz még számomra?