Egy ezerszavas kihívásra készült ez a kis művecske pár éve. Fanfiction, de a fandom ismerete nélkül is értelmes; és bár nem tökéletes, az egyik kedvencem lett az idők során.

..................................................................................................................................

  Ivan komoran sétált a kihalt utcákon. Mindent törmelék, vér, és halott emberek tetemei borítottak. Egy hete érkezett meg ide. Egy hét alatt ilyenné lett az egykor oly' gyönyörű Budapest, az ódon utcák a csípősen hideg novemberi szélben most nem a színesebbnél színesebb falevelek táncoltak, hanem mint egy szürke gyászruhás hírnök, vitte a levegő az elmúlás hírét. A látvány elkeserítő volt, s bár látták az életben maradtak a színeket, de mégis szürkének fogták fel őket, ahogy a romok közül ki-kilestek, félve. A reakciók megváltoztak. Mikor egy hete ideérkezett, harcos, hősies kiáltások zaját verték vissza a házfalak, de a csatazaj lassan elült. Már nem lehetett mosolyt látni az emberek arcán, csak félelmet és gyászt.

  Az orosz nehéz léptei ágyútűzként kopogtak az üres utca halotti csendjében. Csak ő mozgott, meg a levegő, ami mintha egyre hidegebb lett volna a napok teltével. És ez nem csak az ősz vége miatt volt így. Az élet megszűnése mintha a meleget is magával vitte volna valahova a felhők közé, talán egyenesen a Mennyekbe, nem tudta biztosan. Szőke hajjal keretezett arca bár előre meredt, szemeivel néha oldalra pillantgatott. Túl hamar lett vége az egésznek, és ez még nem is volt ténylegesen komoly haderő. Ilyen hamar megtört volna a magyarok legendásan harcias szelleme?

  Csalódott. Csalódott az ellenfeleiben. Arra számított, sokkal erősebb lesz az ellenállás, de hét nap alatt elsöpörték és felszámolták a magyar erőket. Azt hitte, ha már annyira szabadok akarnak lenni, nagyobb erőkkel fognak harcolni, de mintha visszafogta volna valami ezt a népet. Mintha a sérülései miatt, amiket az évszázadok során elszenvedett, mozogni se tudna, csak egy elkeseredett, erőtlen próbálkozást tett volna arra, hogy végre önálló lehessen. Sokkal bátrabbnak és makacsabbnak ismerte meg őket, akik még a török uralom alól is kitörtek nagy nehezen.

  Hosszú, fehér sáljának vége most a rászáradt vértől vörösen lengett a szélben. Itt-ott látni lehetett még a piros-fehér-zöld zászlót a nagy lyukkal a közepén, de a legtöbbet már megsemmisítették. Szabadságot akartak, de ezt érték el, még sérültebbek, gyengébbek lettek. Hát ennyire rosszul ment a sorsuk a szovjet uralom alatt? Vagy tán nem erősödött a piciny Magyarország?

  Átlépett egy magyar katona holtteste felett. Ivan megállt egy pillanatra, s a férfi arcára nézet. Látta az üveges szemekben is a rémületet, a dühöt, és az elkeseredést. A halál pillanata mindezeket ráfagyasztotta az arcára, ami egy szobor merevségével tükrözte az elmúlt napokat. Az orosz biccentet egyet a halott felé, majd sarkon fordult és folytatta útját. Ő tisztelte a népeket, akárhonnan valóak is voltak, akármit is tettek. Azokat, akik pedig az országukért haltak, kiváltképp. Ilyenkor érezte igazán, ki a ténylegesen hűséges ember, és sose tudta megszokni, hogy ennyi értékes ember hal meg pár ember butasága miatt. Mint a mondás is tartja, egy bolond százat csinál, de ez már átlépte a jól ismert szavak határait. Nagyon erősen indítottak, de ahogy megérkezett, a lendület megtört. Mintha a legnagyobb félelmükkel szembekerülő kisgyerekek lettek volna, akiknek pár perccel ezelőtti hisztije alig hallható sírdogálássá szelídült. Ennyire birkák lennének a magyarok? Amint a szemük elé kerül egy igazi akadály, meghátrálnak és vége a dolgoknak? Ilyen könnyű őket térdre kényszeríteni? Hol van az, amikor még büszkék voltak a hős halottaikra? És hol az, amikor még nem hagyták, hogy más irányítson, hanem küzdöttek minden erejükkel ahelyett, hogy a sereg fele a romok közt bujkál félelmében?

  Nem így szerette volna először látni Budapestet, hogy csizmája talpa alatt a romok recsegése-ropogása hallatszik csak, s az ő puskatüzétől elhunytak vére festi vörösre az utat. Utat építünk vérből, várost halálból, országot a gyászból, ez a gondolat állt a kis könyvecskéjében, amit kabátja zsebében hordozott. Az összes lapot ezek a szavak terítették be, ugyanazzal az erősen jobbra döntött, félig írott betűkkel. Az ő kézírása volt ez, az ő egyetlen gondolata a háborúról, folyamatosan ismétlődve lapokon át, míg az utolsó szó maradt csak: országot.

  Egyik lebombázott épületsort hagyta el a másik után. Nem jelentettek neki semmit az utcák nevei, bár keresett, de nem ezek alapján. Végigpásztázta a lakótömböket, hogy ráakadjon érdeklődése tárgyára. A minap még látta, egy futó pillantást tudott csak vetni a hosszú, barna tincsekre, mielőtt a tünemény felszívódott volna. Fogalma sem volt arról, hogy tényleg ott volt a nő, vagy csak képzelte, de kutatta érte Budapest vérszegélyes utcáit, hogy megtalálja. És hamarosan rá is lelt.

  Egy fal tövében ült a lány, egyenruhája vértől és sártól volt mocskos, térdeit mellkasához húzta és magához ölelte, kezében a lobogó már a föld porában hevert, de még görcsösen szorította markolatát. Ez volt az a zászló, amit egy hete látott büszkén csapdosni a szélben. A lány ijedten emelte fel a fejét, zöld szemei sírástól voltak duzzadtak. Ösztönösen a falhoz lapította hátát, semmi fegyvere nem volt.

  Ivan a szemében undorral nézett a szép teremtésre, aki feladta minden becsületét az életéért. Most itt ült lábai előtt a gyalázatos piszokban, ami feje tetejéig ellepte. A szégyenben. Ő volt a lázadók egyik legfőbb alakja, az egyik vezető. Ő is hozzájárult az ország felkeléséhez, ahhoz a túlzott szabadságvágyhoz, ami végül ide vezetett, ahol most vannak. Budapest szívében, romok közt, holtak tengerében. Nem kívánta ezt senkinek, de Ivan tudta, hogy a nő már sosem lesz olyan, mint amilyen volt. Megtört, kerülni fogja a harcot, ahogy csak lehet, és még rabigába is hajtja érte a fejét... Sosem lesz majd teljesen szabad, mert az emlékei meg fogják rohamozni minden alkalommal, amikor döntést akarna hozni, és feladja majd az emberi méltóságát a béke illúziójáért, amikor semmi sincs rendben körülötte. És előbb-utóbb ebbe fog belerokkanni, mert bár vállai erősek, de mindig is a szabadság szárnyain szállt, amíg fiatalabb volt. Az orosz egy pillantás alatt megértette a magyar helyzetét, de semmi sajnálatot nem mutatott iránta. A szárnyai már nincsenek meg a magyar népnek, csak csonkok, amivel csapkodni próbál. És a szárnyaszegett turulmadár akkor is halott, ha még ver benne az élet.

  - Nem a legjobb nap, da? – Ivan hangja olyan volt, mintha egy kisfiú beszélne egy felnőtt hangján. Játékos hangsúlyozása azonban semmi vidámságot nem takart, hiába is volt mosoly az arcán, olyan ijesztőnek hatott, mintha a Sátán jött volna fel a Pokolból egy teadélutánra.

  - Csak egy vörös-szürke november – válaszolta a lány bosszú ígéretét hordozva.