Egy régi párperces újabb köntösben.

.....

Hűvös, októberi nap köszöntött be egy Bakony-béli kis faluba, borúsan kék eget és eső ígéretét hozva magával. A madarak szokásos csiripelése is elült, s emiatt néma csöndben hallgatott a tejfehér ködtakaró alól éppen felszabadult erdős táj. Minden fakó volt és az élettelenség látszatát keltette. A fű sem a szokásos zöldjével hullámzott, hanem állt a szélcsendben, sötéten, mintha csak gyászolná a meleg, nyári napfényt, ami már aligha simogatja meg a felszínt.
A fák sűrűjét megtörő réten egy nő volt. Alig több huszonhárom évesnél, hosszú, barna haja hullámokban omlott vállára; szép, fénylő zöld szeme most feldagadt a sírástól, apró kezeibe temette szép metszésű arcát. Kék szoknyája néhol gyűrötten takarta el hosszú lábait, fehér blúzán pedig könnyfoltok látszódtak. A nő csak ült a füvön; már nem tudott sírni, akármennyire is szeretett volna. Csak ült ő is csöndben, elmélyedve a kezében szorongatott távirat sorai és a saját érzelmei közt.
Elhagyta őt a hazáért, s most meghalt a hazáért. Akit mindig is szeretett, nincs többé. Tudta előre, hogy aki táviratot kap, nem fog örülni, de ő mégis lelkesen bontotta ki, hátha nem lehet olyan rossz a helyzet.  De tévedett: sokkal rosszabb lett. Ütközetben elesett, ez állt a levélben. Tehát már nem jön vissza soha többet a szerelme. Nem fog édes csókjára kelni a hajnali napfényben, ami a virágos függöny mögül beszűrődik az ablakon át, nem fogja hallani kellemes, mély hangját, nem fogja soha többet azt mondani, „szeretlek”. Mert elment. Örökre és visszavonhatatlanul.
Azt kívánta, bárcsak hamis lenne a levél. Lehetséges? Ha igen, akkor még mindig él valahol, összekeverték mással, és akkor majd hazajöhet, vissza hozzá! Azt mondta, mielőtt elment, hogy hagyja nyitva az ajtót. Vissza fog jönni, ő mondta, hogy visszajön! Amit ő mondott, az úgy is van! És ő sosem cselekedett másként. Amit megígért, betartotta. Tehát haza fog jönni!
A nő csak ült és várt. Figyelte a kis rétet, igyekezett minél messzebbre látni a sűrűn álló fák közt kanyargó ösvényre, ami a faluba vezetett… Aztán felnevetett. Először csak halkan, mintha az eddigi csönd visszaszorítaná a hangokat a torkába, aztán egyre hangosabban. De ebben a nevetésben nem volt egy cseppnyi öröm sem, csupán elkeseredés, ami megült a lombkoronák közt, még szívszorítóbbá téve őket; és szomorúság, egy cseppnyi gúnnyal fűszerezve.
Saját magán nevetett. Hogyan lehet ennyire naiv? Már nem kislány ő, hogy mindent elhiggyen, ami beférkőzi magát elméjébe! A kegyes hazugság is hazugság, a hazugság pedig csak ront a helyzeten. Mert ha a lepel lehullik, a valóság sokkal szörnyűbb lehet, mint amilyen eredetileg volt.
A nevetés átcsapott néma sírásba, aztán erős, mélyről feltörő zokogásba. Miért kellett elmennie? Miért nem maradhatott otthon, vele? Miért nem tettetett beteget, hogy ne kelljen elmennie? Mindig is nagy volt az igazságérzete… De akkor most miért nincs vele?
Ha összegyűrnek egy papírszívet, aztán kisimítják, ugyanaz marad, de nem lesz olyan, mint előtte. Ha kettészakadt a lelke, már nem lehet egész. Az a fél a kedvesével együtt szállt a sírba, bárhol is nyugodjon éppen. Vajon most mit gondolna róla, ha látná? Látja egyáltalán? Érzi, milyen forróak a könnyei, milyen hideg a levegő, mennyire egyedül maradt?
Lenézett a gyűrűjére, amivel a kedvese megkérte a kezét. Lehunyt szemmel megérintette a finoman munkált fémet, ajkaihoz emelte, majd megcsókolta. Mindenhol őt látta, ha körbenézett, de egyik sem volt valóságos. Miért? Miért nem lehet az?
A szél feltámadt, meglebegtetve a nő haját, ami a hosszú fűszálakhoz hasonlóan hullámzott a levegőben. Kósza hajszálak tapadtak a könnyáztatta arcra, ami egy pillanat alatt lett összetörtből fürkésző. Mintha egy hangot hallott volna, ahogy a légtömeg elsüvített mellette, borzongásra késztetve az átfagyott testét. Ismerte azt a hangot. Ezzel búcsúzott a kedvese az ajtóban, és ezzel búcsúzott most.
Ne sírj, kicsi pacsirtám! Viszontlátlak még.