Mindenki egy bizonyos személy figyelmére vágyik. Hogy végre úgy nézzen ránk, hogy végre észrevegye, hogy számunkra ő fontos. Hogy vele lehessünk és ne válasszon el az a tudat, hogy van valakije. Önzőnek érzem magam, mert a bizalmába fogadott és elmondtam ami számára a legfontosabb és én azt akartam, hogy én legyek az a lány, akiről ott és akkor mesél. De nem lehet. Lehet majd pár év múlva mikor újra találkozunk rájössz, hogy szerettél, de akkor már valószínűleg késő lesz, mert én már nem az leszek aki most vagyok, akkor valószínűleg már nem foglak szeretni. És bár nagyon rossz érzés ezt így leírni de úgyis kiszeretek belőled és csak egy gyönyörű emlék marad az egész. Az ahogy sétáltunk a lemenő napban, az ahogy megöleltél, az ahogy megfogtad a kezem, a gyönyörű mosolyod, az édes illatod, ami most még az orromban van és akármikor érzem. Hiányozni fogsz, már most hiányzol. A tudat hogy egyszer elmész és magamra hagysz, megöl. Hogy már többé nem leszel nekem.
Csak ülök és már vagy ezredjére képzelem el hogyan hagysz magamra és hogy az azt követő találkozásunkkor mennyire leszünk idegenek. Hogy talán meg sem ismersz majd, hogy csak elsétálsz mellettem mint a többi ember mellett. És én nem teszek semmit mert abban a pillanatban hogy rámnézel és tovább mész darabokra törik a szívem és annyit sem fogok bírni kinyögni, hogy 'szia'.
Sosem gondolnál arra, hogy rólad írok ahoz túl más vagy. És ezt szeretem benned, hogy máshogy gondolkodsz, hogy máshogy éled meg a dolgokat.

2020.02.15.