Lili kis bőröndjét maga után húzva, pirosló arccal ért a kék ajtó elé. Felcsengetett, s izgatottan várta Fabien udvarias hangját a kaputelefonban, de csak az ajtónyitó berregését hallhatta.

Hát jó, gondolta, és felsétált a kovácsoltvas korlátot szorongatva. A lakás ajtaja résnyire már nyitva állt. Lili bekukucskált rajta, majd félszegen be is lépett. Nem várta senki. Az előszoba nappaliba nyíló ajtaja zárva volt, hát Lili levette a cipójét, és a fal mellé állította a bőröndöt. Már éppen kopogott volna, amikor az ajtón keresztül hangokat hallott.

– Nem vagy észnél! – Egy női hang kiáltott. Lili a diszkréció érdekében gyorsan becsukta a háta mögött a bejárati ajtót. – Ez nem lehet igaz... ostobaság... ne nézz engem hülyének, az hiszed...! Nem, én aztán... legalább...!

Szófoszlányokat csípett csak el, de azt nem volt nehéz megállapítania, hogy az illető egyértelműen ki volt borulva. Aztán Fabien hangja szűrődött át az ajtón, sokkal közelebbről. – Kérlek, Daphné, ezt már ezerszer megbeszéltük! Szükségünk van valakire, aki...

Fabien hangja egyre közeledett, s Lili már emelte is a kezét, hogy bekopogjon, de az ajtó máris kinyílt, Fabien állt előtte, láthatóan feldúlt arccal, bár Lilire azért mosolyogni próbált.

– Öhm... bocsánat... talán rosszkor jöttem, nem igaz?

– Nem, nem jöttél rosszkor, mostanra beszéltük meg, te a lehető legjobbkor jöttél – válaszolt Fabien kissé fennhangon, szavai közt bujkált, hogy habár Lilivel beszél, belül még valaki mással veszekszik. Aztán Lili vállára tette a kezét, és betessékelte a nappaliba. Elég érdekes mozdulat volt, Lili nem szokott ahhoz, hogy így invitálják be akárhova is.

Egy nő ült a kanapén rövid, testre feszülő, fekete szoknyában, körömcipős lábát átvette a másikon. Lili látta, ahogy az első feléjük vetülő pillantása szinte ráragad Fabien Lilit érintő kezére, a nőben csak úgy futkos a düh, előbb Fabienra néz, mintha gyilkolni tudna, majd őrá. Te büdös kis kurva...! Lili szinte hallotta a gondolatát.

Lili nyelt egyet, és felhúzott szemöldökkel, némi ijedtséggel a szemében pislogott vissza a nőre. Ekkora gyűlölettel már rég néztek rá, pedig Henri mellett tapasztalt egyet s mást.

Fabien elengedte a vállát, és megállt mellette. Próbált jó képet vágni a helyzethez. – Daphné, ő itt Lili, Lili, ő Daphné, a barátőm.

A kanapén ülő nő nem nézett feléjük, helyette peckesen felállt. – Nahát, és ő mid? – köpte oda nekik, majd elvonult előttük.

Lili most látta csak igazán, milyen gyönyörű nő. Valamivel magasabb volt nála, világosszőke, vállig érő frizuráján még látszott a reggeli fodrász munkája. A sminkje mintha érintetlen lett volna, s az alakja, ebben az elegáns s mégis rendkívül vonzó ruhában... mintha csak egy címlapról érkezett volna. A szeme sarkában azonban már sorakoztak a szarkalábak, idősebb volt Lilinél, jó tíz évvel, és valamennyivel feltehetően Fabiennál is. De úgy vonult el előttük, mint egy igazi dáma, magabiztosan és feszesen, felsőbbrendűséget sugározva magából.

Fabien az epés megjegyzésre forgatta a szemét, miközben szúrós tekintet küldött az akkor már a lépcsőn felfele haladó nő felé, majd Lilihez fordult. – Ne haragudj emiatt.

– Tőlem kellene bocsánatot kérned, drágám! – szólt le a karzatról Daphné anélkül, hogy feléjük nézett vagy megállt volna.

Fabien grimaszolva pillantott fel, majd Lilire, majd megint fel... – Kérlek, várj itt, ülj le nyugodtan, mindjárt jövök. – Azzal felnyargalt a lépcsőn, és a szobába sietett Daphné után. Lili odalent tétlenül állt, és akaratlanul is hallotta minden szavukat.

– Könyörgöm, Daphné, botrányosan viselkedsz! Nem értelek, Ana néni nem fog visszajönni, te is tudod, és már nagyon szükségünk volt valakire!

– Honnan ismered ezt a rüfkét?

– Daphné, kérlek! Lili a barátom.

A nappaliban ácsorgó lány erre elmosolyodott. Jól esett hallani a barát szót. A rüfkére meg magasról tett.

– Valami klubból?

– A Le Barnierben dolgozott.

– Honnan tudod, hogy megbízható? És ha kirabol? Referenciát legalább kértél tőle?

Kínos csend következett.

– Nézd, ismerem a történetét, láttam, jogtalanul küldték el, és...

– Hogy mi?! Kirúgták, és te meg felveszed? Fabien, ezek után higgyem el, hogy semmi nem volt köztetek? Te most tényleg ezt várod tőlem?

– Daphné, nem tudom még hányszor mondjam, hogy elhidd: Lili a barátom, nincs köztünk semmi, és szerintem teljesen megbízható. Ismerem már egy ideje. Nekünk pedig kellett valaki. Ennyi!

– Nem tudom, te mit szóltál volna, ha én hoztam volna ide valami jóképű kis takarító fiúcskát.

Úgy hallatszott, Fabien összecsapja a tenyerét. – Bárcsak tetted volna, Daphné! De az ügy húzódott, húzódott, és minket meg majdnem megevett a kosz! Különben is untam már hogy éjfélkor kellett bepakolni a mosást meg ki a mosogatógépet! Örülhetnél, hogy legalább elintéztem.

– Engem pedig meg sem kérdeztél!

– Mondtam neked, hogy felveszek valakit, annyit mondtál, rendben.

– De nem egy ilyen kis ribancra gondoltam!

– Nem mondtad, hogy vannak kikötéseid a nemeket illetően.

– És az is elég gyanús, hogy pont arra időzítetted, míg én nem voltam itthon. Hazajövök, és kész tények elé állítasz.

– Elég a vádakból, Daphné, úgy állítod be a helyzeted, mintha titkolóztam volna. Egyszerűen csak elintéztem valamit. Múltkor a passzivitásomra panaszkodtál, most, hogy tettem valamit, most meg ez a baj. Néha azt gondolom, nem tudok jót tenni neked. Tudom, hogy azt várod tőlem, hogy bocsánatot kérjek, de nem, ezért igazán nem fogok.

Csend.

– Daphné?

Még mindig csend.

– Daphné, kérlek, mondj valamit!

Továbbra is makacs csend.

– Jó, akkor játssz csak csendkirálynőt, és örülj, hogy nyertél.

Lili ártatlan arccal figyelte, ahogy Fabien siet le a lépcsőn épp olyan feldúltan, ahogy ment. A nappaliban lelassított, és fejvakargatva megállt Lili előtt. Sütött róla, hogy szégyelli magát.

– Ne haragudj a sértő szavakért – intett felfele. – Ha gondolod...

Mondatát félbeszakította, ahogy Daphné a cipője sarkát erőteljesen a lépcsőhöz verve leszaladt, majd felkapta a táskáját, és kiviharzott a lakásból. A bejárati ajtó puffant, ahogy becsapta maga után.

Lili követte a tekintetével, s amikor visszafordult Fabien csak lehunyt szemmel sóhajtott.

– Azt hiszem, én okoztam a galibát. Talán...

– Ne, kérlek, eszedbe ne jusson! – Fabien ugyanúgy megsimította a vállát, ahogy az imént. a mozdulat még mindig különlegesnek hatott. Baráti volt, és szívet melengetően kellemes. Elfogadó. Befogadó. Aztán Fabien elengedte a vállát, és oldalra pillantott. – Vagyis, ahogy gondolod, nem tartalak vissza. De a vitát nem _te_ okoztad – nyomta meg sokatmondón a szót.

Lili bólintott, bár azért azon elgondolkozott, Daphnénak csak az entreé-ja volt ennyire drámai vagy ezek után már mindig így lesz. Habár ez elbizonytalanította, de itthagyni Fabient ettől még nem tudta volna. Vagyis még inkább nem akarta volna. Lili valamiért úgy érezte, még ha a házi dáma gyűlöli is, neki itt akkor is helye van.

Fabien körbevezette őt a ház minden részén, elmagyarázta neki a részleteket, mikor viszik a szemetet, hánykor érkezik a posta. Aztán végigsétáltak a környező utcákon, megmutatta neki az éjjel-nappali boltot, a postahivatalt és a kedvenc zöldségest, melyben az idős úr széles mosollyal, lapossapkáját emelve köszönt nekik. Végül betértek egy kávézóba, bár ez Lili számára elég szokatlannak tűnt. Nagy ritkán járt ugyanis kávézóba vendégként, a Le Barnier alatt pedig egyáltalán nem.

– Elfogadod, ha meghívlak? – kérdezte Fabien a szemébe nézve. Lili vonakodott, mire Fabien csak mosolyogva a fejét rázta. – Ugyan, kérlek... – Aztán nem mondott semmit, persze hogy nem, nem mondhatta ki, hogy egyértelműen jobb anyagi helyzetben van, és azt sem, hogy a nő nyugodtan szokjon csak hozzá, hogy egy kávézóban ő nemcsak munkaerő lehet.

Szóval Lili nemsokára már egy kis köralakú asztalkánál szorongatta gőzölgő teáját, miközben a bögre mögül fürkészve figyelte, ahogy Fabien a hosszúkávéba szórja a barnacukrot. Ezerszer látta már tőle ezt a mozdulatot, mégis milyen más volt így, szemben ülve vele. Lili elmosolyodott, és belekortyolt a teába.

– És mondd csak, mikor és hogyan tanultál meg franciául ilyen jól?

– Francia szakos voltam az egyetemen. Mindig is rajongtam ezért a nyelvért. Elbűvölő a hangulata. Néha elmondhatatlanul cuki, néha pedig épp annyira szexi.

– Cuki és szexi? – Fabien a fejét csóválta, és nevetett. – És hogy kötöttél ki itt Párizsban? Egyedül jöttél?

– Igen. Csak szerencsét akartam próbálni, tudod, mint a legkisebb herceg. Habár tartom a kapcsolatot magyarokkal, de én nem azért vagyok itt elsősorban, hogy a hazámbéliekkel éljek diaszpórában. Engem érdekelnek a franciák. Szeretem őket. Én szeretlek titeket.

Fabien mosolygott.

Lili folytatta. – Odahaza dolgoztam multiknál, irodákban, de valahogy mindegyik olyan lélektelennek tűnt számomra. Aztán megvalósítottam az álmom, kijöttem ide, és most itt próbálok boldogulni.

– És könnyebb?

Ezúttal Lili mosolygott. – Valójában nem. Mások a kihívások. De örülök, hogy megtettem, amit mindig is akartam.

Kortyolt párat, aztán elgondolkodva félrepillantott – Fabien, mondd... – de aztán abbahagyta.

– Igen?

– Kérlek, ne értsd félre. De nekem is meg kell kérdeznem, miért éppen akkor ajánlottad fel a munkát, amikor Daphné nem volt otthon? – Lili félve beszélt, mert tudta, hogy az iménti vita után Fabien számára talán ez még kényes téma lehet, viszont azt gondolta, mégis fel kell tennie ezt a kérdést.

Fabien bólintott.

– Én is őszinte leszek veled, Lili.

Lili a szájába harapott, és várta a folytatást.

– Ha beavattam volna, Daphné átvette volna az irányítást, és tett volna róla, hogy az első pillanatban sikítva fuss ki a házból, vagy hogy egyenesen el se gyere. – Cinikusan felrántotta a vállát. – Szóval ezért.

– Hát... majdnem bejött.

Fabien szégyenkezve pillantott fel. – Ne haragudj, tényleg. Nem tudok érte elégszer bocsánatot kérni. De azt tudd, hogy nem stratégiázni akartam, egyszerűen csak...

Csak ki kell kerülnöd a barátnőd játszmáit ahhoz, hogy valamelyest a te akaratod is érvényesüljön. A saját lakásodban. Lili értette, nagyon is értette ezt. Hányszor került már ő is ilyen helyzetbe. Bólintott, jelezve, hogy nem várja Fabientól, hogy befejezze a mondatot.

– Daphné féltékeny típus, ugye?

– Egy kissé.

Értem, szóval rohadtul.

Fabien ismét leszegte a fejét, Lili gondolkodva nézte, amint a kávéját kevergeti. Az az érzése támadt, mintha a férfi kétségbeesetten keresne maga mellé valakit. Valakit, aki ott van neki. Egy barátot? Egy szövetségest? Sőt, talán tettestársat. Lilinek eszébe jutott a kép, ahogy első alkalommal a lakásba lépett, és Fabien olyan gyorsan becsukta mögötte az ajtót. Most már értette, egyre jobban, értette, miért.

Fabien felpillantott rá, mielőtt belekortyolt volna a kávéba.

Maradj itt velem, Lili. Talán csak Lili látta ezt a gondolatot a szemében, de ő meg volt győződve arról, hogy a világosbarnákban ez a mondat ül. Lili viszonozta a tekintetet.

Ittmaradok veled, Fabien. Ésrámosolygott. Most kivételesen ő először.